Ha a bennetek lévő világosság sötétség, akkor mekkora a sötétség?
Nem kell ahhoz tudósnak lennem, hogy tudjam, milyen végtelenül sötét az emberi természet. Csak őszintén magamba kell nézzek és látom. Tehetetlenül figyelem a bennem forrongó káoszt. Ennek ellenére hajlamos vagyok arra, hogy újra és újra reménységgel tekintsek egyesekre. Valami ősbizalom, vagy jobban mondva, a bizalom utáni vágyakozás, amivel igyekszek kapcsolódni. Szükségem van a másikra. Mivel szükségem van a társra, barátra, testvérre, mert nem jó egyedül lenni, hiányzik, ha nincs valaki.
De ahhoz, hogy emberhez kötődni tudjak, fel kell venni azt a naiv hozzáállást, hogy nem fognak átverni, becsapni, kihasználni, megsebezni. Pedig megsebeztek már ezerszer, becsaptak, átvertek… S mégis újra próbálkozom… Mert kell nekem a másik és én is kellek. Ha nem másra, arra, hogy csalódjanak, kihasználjanak, haragudjanak, gyűlöljenek, kritizáljanak, meghurcoljanak. Ha valaki ebben leli kedvét, inkább én legyek mint más…
Nem az áldozat szerepében akarok tetszelegni ezzel, annak ellenére, hogy tudom, a bennem lévő sötétség képes így lefesteni a dolgaimat. Rengeteg sebet okoztam, bántottam, kritizáltam én is. Olyan mélységeit jártam meg az önzésnek, hogyha kiteregetném, senki nem hinné el nekem. Az önzésnek, vágyaknak és hazugságoknak a tömkelege, amivel képes vagyok élni felfoghatatlan számomra is. Jól ismerem a sötétségem mélységét és vallom, van még benne felfedezetlen terület. Magammal szemben is pesszimista vagyok, akkor is, ha másoknak esélyt adok.
Amennyire reálisan látom az emberi gonoszságot, annyira képes vagyok arra, hogy ezt felülírva másként kapcsolódjak. Az önismeretnek az a legnagyobb átka, hogy látsz bizonyos mintákat a saját életedben, amelyeket felfedezed mások viselkedésében, s ezért tudod, hogyan kell viszonyulj.
Isten ajándéka, akkor is, ha sokszor nagyon nehéz így megélni, hogy néhány apró jelből, hírből és mozdulatból, vagy egyszerű találkozásból képes vagyok egy elég jó profilt leírni. Nem vagyok tévedhetetlen és vannak pozitív csalódásaim. Annak ellenére, hogy képes vagyok reálisan látni az embert, mégis bizalmat szavazok. S erre képes vagyok, akkor is, ha számtalanszor visszaélnek vele. Igazi csodaként élem meg, hogy tudok tiszta lapot adni: meg tudok bocsátani.
Nem, nem saját jellemem része. Azt hiszem, Jézus Krisztussal kaptam ezt is ajándékba. Milliószor megtapasztaltam ennek az „őrültségnek” a tényét. Képes vagyok hinni neked akkor is, ha tudom hazug az ember. Képes vagyok újrakezdeni, akkor is, ha hatszor vágtad a hátamba a kést. Nem vagyok bolond, de hálás vagyok Krisztusnak, aki ezt cselekszi bennem… Inkább legyek bolond, minthogy haragudjak és gyűlöljek. (Néha azért sikerül ezt is: ölöm magam a haraggal és a gyűlölettel!)
Nem vagyok ezzel különleges, hiszen minden Krisztust követő abból a tényből él, hogy Jézus halála az alapja annak, hogy meg vannak bocsátva bűneink. Mégis ahogy egyesek nem tudják elhinni, hogy Isten megbocsátott nekik, ugyanúgy képtelenek elhinni, hogy kapcsolatainkban is van új esély.
Én hiszek ebben, hiszen annyiszor megkaptam Jézustól. Akkor is igaz ez, ha tudom, ő tényleg ismeri a bennem lévő sötétséget, s mégsem engedi, hogy uralkodjon rajtam, hanem elhozza a fényt.
Mi lenne, ha nem engednénk, hogy a sötétség elválasszon minket? Mi lenne ha a bennünk lévő sötétség ellenére Jézus világossága kötne össze? Megengeded nekem, hogy csalódjak újra benned? Én is megengedem neked, hogy újra megsebezz. Jézus sebeiben úgyis meggyógyulunk, nemde?
Írta: Szanyi György