„Hiszed-é a Jézus Krisztust?”
Pista bácsi, igaz hitű, sok magasságot és mélységet megélt ember, aki már akkor Bibliát csempészett a határon túlra, mikor én még tervben sem voltam. Nem elégedett meg a református testvérek már-már odavetett „Áldás békesség!” köszöntésével. Valamivel többre volt kíváncsi; arra, hogy is áll az ember hite, lássa, ezért a kötelező áldás békességen túl mindig megkérdezte: „Hiszed-é a Jézus Krisztust?”
Mikor először találkoztunk Fonyban, még hitem a szárnyait bontogatta. Húzott vissza régi énem, az új meg kapaszkodott az ismeretlen felé, szóval hit terén elég labilis voltam. Nem is hívőnek kellett volna nevezni, hanem kétkedőnek. Mikor bemutattak neki, már sok történetet hallottam Pista bácsiról. Ha fele is igaz, amit mondtak róla, egy igazi példakép; munkássága nyomán gyülekezetek és gyerektáborok hada egy sereg ébredővel, napi 26 óra munkával.
Egy biztos, amit sose hallottam, hogy valaha aludt volna. Annál többet dolgozott az egyház építésén és fáradozott az eltévedt, vagy kereső emberek Jézushoz térítésén. Ha ezt most hallaná, biztos azt mondaná az érdem csak is Jézus Krisztusé.
A kérdést, mint az előttem lévő sorstársaim én sem kerülhettem el „Hiszed-é a Jézus Krisztust?” – kérdezte, és mélyen a szemembe nézett. Hiszem és próbáltam tartani a szemkontaktust és fogadni a kézszorítást, de olyan kevés volt ez a „hiszem”, mint vacsora a Bagolyirtáson.
Most mondjam azt neki, hogy ez a kérdés nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik, mert egy nap még többször elbizonytalanodom Jézus személyét illetően? Mit is akar tulajdonképpen és hogy is került Ő képbe az életemben? Máskor meg azon kapom magam, hogy szemlesütve imádkozom és összeszorított foggal szabadkozom, hogy csak most az egyszer és akkor többet nem, csak most segíts, vagy legalább mutass utat.
Így utólag jobb lett volna, ha ezt válaszolom, de véletlenek nincsenek. Sokszor riadtam fel esténként mikor eszembe jutott, hogy is mondhattam ezt, mikor nem volt igaz. Hányszor bevillant a kép mikor Pista bácsi megkérdezte, „Hiszed-é a Jézus Krisztust?” Én pedig kétkedve, üres szívvel feleltem: Hiszem.
Aztán az idő múlásával, sok bizonyságon túl, hitem szépen megerősödött, és eljött a nap mikor ezt a „Hiszem”-et igaz szívvel tudtam mondani, és a kérdés után nem jött ez a nyugtalanító, ürességet okozó érzés. Belemondtam volna akárki szemébe, és a kezét is jól megszorítottam volna, hogy csak úgy ropogott volna, hitem ereje alatt.
Egy este, mikor ezzel a gondolattal játszottam, valaki halkan azt mondta:
Milyen jó, hogy nem azt kérdezte: Szereted-e az Úr Jézust?
Nem volt egy bonyolult kérdés, de ahhoz elegendő volt, hogy fene nagy hitem mellett egy másik dologra is rávilágítson: a szeretetre. A nyugtalanító érzés, ahogy ment, úgy költözött vissza szívembe, és bár a hit szállása már megtelt, úgy látszik a szeretet hajlékában még maradt szabad ágy.
Ezt kimondani csak sokkal később tudtam, épp egy gyülekezeti héten, pont Bagolyirtáson. Mikor este lefeküdtem, sokáig mondogattam magamban: Szeretlek Úr Jézus! – és vártam, hogy a szívemben támad-e üresség, de az addigra már csordultig megtelt szeretettel.
Írta: Vígh Ferenc