Isten mindenhez ad erőt!
Amikor a boltokban látom azt a sokféle kenyeret, sokszor eszembe jut, hogy az 50-es években 15 dkg kenyeret vehettünk jegyre, egy napra. Ha nagyon a sor végén álltam, már nem jutott kenyér és aznap már csak sült krumplit ettünk, ha volt. Másnapra már nem volt érvényes a jegy. Néha előfordult, hogy egy-egy tanítványomnak az édesanyja előrébb állt a sorban, mint én, és szólt a többieknek, hogy „a tanító kisasszonyt engedjék előrébb, mert elkésik az iskolából”! Nagyon szépen megköszöntem a figyelmességüket. A bolt hétkor nyitott, de nekem háromnegyed nyolcra iskolába kellett lennem.
Aztán a Békekölcsön. Fele fizetésünket fel kellett ajánlani az újjáépítésre vagy éppen arra, amire akarták. Nekem 730 Ft volt a fizetésem Nagyhegyesen. Nagyon kellett volna vennem egy kerékpárt, mert Szoboszló és Balmazújváros is messze volt. Az ebédért 250 Ft-ot fizettem, egy kolléga felesége főzött, nekem semmi más lehetőségem nem volt. Én akkor azt mertem mondani az igazgatónak, hogy én nem jegyzek békekölcsönt. Másnap kijött Debrecenből a Járási Osztályvezető, a szakaszvezető és a párttitkár. Eléjük kellett állnom, mint egy bűnözőnek és megmondani nekik, hogy miért ellenkezek?
Elmondtam, hogy kerékpárt szeretnék. Azt mondták, fiatal vagyok még, gyalogolhatok és ennem is elég lenne csak minden másnap. Értsem meg, hogy ez „hazafias kötelesség, örüljek, hogy van munkám.” De voltak annyira jószívűek, hogy csak hat hónapra kellett jegyeznem a kölcsönt, nem egy évre. Ennek is örültem. Édesanyám vett nekem a „Zsibogóban” (ócska piac) egy jó kis használt „Csepel” biciklit, amit én sok-sok évig tudtam használni. Minden második szombat délután -vasárnap délutánig szabad volt elhagyni a szolgálati helyet. Nagyon szerettem biciklizni, – mikor jó idő volt – Nagyhegyesről elindultam ki a hortobágyi útra, meg sem álltam Sámsonig.
Isten mindenhez adott erőt, időt. Vasárnap ebéd után egy kis hazaival indultam vissza. Télen, ha nagyon hideg volt, nem mentem sehová. A szobatársam, ha jött a vőlegénye én bevonultam a tanterembe és olvastam. A gyógyszertár nagy helyiségét tanteremnek használtuk. Én ott tanítottam, az első osztályomat (3. osztály). Füzetet javítottam, vázlatot írtam vagy olvastam. Ahol ebédeltünk, volt két gyerek, azokkal játszogattunk, hogy jobban teljen az idő. Nehéz idők voltak, de fiatalok voltunk és sok minden kibírtunk. Templom nem volt, de úgysem mehettünk volna Istentiszteletre.
Az volt a szerencsém, hogy én édesanyáméktól elég sok éneket megtanultam gyermekkoromban. (megtanultam fütyülni és ha már nem énekelhetek, elfügyültem az énekeket). De sokszor elsírtam magam, vasárnap délelőtt, mikor harangoztak (én is úgy mentem volna a templomba). Férjem vigasztalt, hogy ne sírj, majd eljön annak is az ideje! El is jött, csak Ő nem érhette meg. 1991-ben mentek ki az oroszok, 1992. nyarán Ő meghalt. Sok éneket tudott Ő is, mert otthon és az árvaházban is vallásos nevelést kaptak. Talán feltűnik valakinek, hogy én általában Istent emlegetem, az Istenről beszélek, nem Jézusról. Erre csak azt a magyarázatot adhatom, hogy gyermekkoromban így hallottam a templomban, hittan órán és otthon is.
Írta: Bertalan Zoltánné Erzsike néni