Lejegyezve 2023. reformáció ünnepén
Van egy látomásom… Szinte beleégett a lelki retinámba. Nemcsak egy mozgó kép jelent meg előttem, hanem illat, hang és érzés.
Egy asztalnál ülök többedmagammal. Arcokat nem látok, csak tudom, nem vagyok egyedül. Egy kenyeret török meg és nyújtom másoknak. Előttem egy kehely, borral. Hallom a kenyér megtörésének lágy hangját, a bor illata az orromban. Érzem a testvéri szeretetet, az őszinte közeget, amiben Krisztus jelenléte olyan tapintható módon megnyilvánul. Ez egy kezdet? Egy hosszú sorozat kezdete, amely olyan összejöveteleket takar, ami egy új egyház képét vetíti elém?
Ez a jövő? Vagy csupán a feldúlt lelkem közösség utáni kiáltása, ahol megtörni a kenyeret természetes jelensége az egyháznak? Ami nincs túlgondolva, túlvitázva, egyszerűen megtörjük a kenyeret és megosztjuk. Egy óhaj lenne, a valahová tartozás kiáltása? Semmi több, csak megfáradt keresztyén életem igaziért kiáltó jelenése? S innentől csak egy vágyálom, amelyet kitörölni kell, mintsem megpróbálni megvalósítani?
Igen, jó lenne egy olyan közösséghez tartozni, ahol őszintén, mint egy család részesülünk Krisztusban, minden sallang nélkül. A liturgiával el lehet bújni ennek megnyugtató kérdései mögé, mert hát én a ti hitetekben nem kételked(het)em… Valójában kételkedem a modoros gyülekezeti életben is, ahol vigyáznod kell, kinek mit mondasz… Nem beszélve a hierarchikus rend nyomasztó, életet megölő kötöttségéről…
Tényleg, csak vágy lehet az ilyen, s ezen a szinten is kell kezeljem? Az is lehet, hogy lelkipásztori álmom egyik kivetülése ez, amelyik nem követi a megszokott tradicionális sémát vagy lemondtam arról, hogy jelenlegi egyházunk megreformálható? Meggyőződésem, hogy nem. Apró helyi szintű változások történhetnek, és történnek is, de ez a nagy monstrum, amely nevében hordozza a megújulást, annyira védi önmagát, annyira félti jövőjét, hogy két kézzel kapaszkodik abba a múltba, amelyik sírna, ha látná, mi lett az álmukból…
Persze, hogy minden zsigerem kívánja a valódit, hiszen amiben élek, csak színház és azok is játsszák, (azaz én is, és még remélem mások is) akik rettenetesen kínosnak és összeegyeztethetetlennek tartják lelkiismeretükkel. De hát kapálni nem tudok, koldulni szégyellek… megalkuszok és így néha magamtól is hányingerem van, de lassan ezt is megszokom…
Igazi reformált közösséget sejtet a látás, azaz nem hamis, képmutató, látszat-valóságot.
Reformált, azaz állandóan megújuló, nemcsak közösségi szinten, hanem minden tagja is ezt az utat járja.
Közösség, azaz közös az életünk: örömünk, bajunk, bánatunk, vidámságunk, de legjobban a hitünk és Jézussal való kapcsolatunk. Nem kirekesztő, de zárt. Nem elkülönülő, de védett. Nem szenteskedő, de szent.
Írta: Szanyi György