vagyis Isten hogyan formált át engem
A közelmúltban egyik kedves ismerősömmel a konfirmációról és a konfirmandusokról beszélgettünk.
Eszembe jutott, hogy annak idején ezt én hogy éltem meg. Bizony, csak egy eseménynek. Anyukám beíratott konfirmációs felkészítőre, tesómmal eljártunk, vizsgáztunk, volt templomi ünnepség és kész. Ezután járogattam templomba, de néhány év múlva, mikor anyukám meghalt – én 17 éves voltam – azt mondtam magamnak: be nem teszem a lábam többé Isten házába. Azt gondoltam, nincs is Isten, mert ha lenne, az anyukám nem halt volna meg, megmentette volna a betegségből és engem nem hagyott volna magamra. Szerintem nagy többségben az emberek azt gondolják, hogy ha Isten létezik és még templomba is járnak, járunk, akkor minden szép, jó, van gazdagság, van egészség stb….problémamentes élet. Hát nem….!!! Na én is ilyen voltam és még fiatal is. Anyukám elvesztése is nagyon fájt és ezután igazán nehéz fiatalkorom volt.
Isten nélkül éltem, éltük az életünket. Ez 19 évig tartott. Egyik nap, egy gyülekezeti tag, akivel szomszédok voltunk, megkérdezte van-e kedvünk családi pünkösdi napra menni? Ekkor már a férjemmel vágytunk arra, hogy tartozzunk valahová, valamilyen közösségbe. Elfogadtuk a meghívást és elmentünk. A családi nap olyan hatással volt ránk, olyan vonzereje volt, hogy szép lassan visszatértem – ekkor már a férjemmel és 3 gyermekünkkel – a templomba. Itt derült ki, hogy amit régen tanultam a konfirmációs felkészítő alatt abból semmire sem emlékszem.
Elkezdődött a tanulás és fejlődés. Hogy kell érteni az igét, mi az, hogy IGE??- ennek üzenetét rám nézve felfogni, megérteni. Hogyan lehet meghallani, hogy Isten szólít téged? Hallottam a szószékről, hogy én bűnös vagyok…ÉN??? De hát nem loptam, nem vertem meg senkit…stb. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, Isten szerint mi a bűn. Az egyik nagy bűnöm, hogy 19 évig nem jártam templomba…sem…de Istentől is nagyon távol voltam, csúnyán beszéltem és még sorolhatnám….Bizony sok küzdelmes évet éltem, éltünk meg. Anyagi bizonytalanságban, családi háttér nélkül. Nagyon nehéz évek voltak. De visszatekintve ezek a nehézségek is kellettek ahhoz, hogy lássam…Isten nélkül nem megy! És megtanultam ,de inkább megtapasztaltam, mi az a „megelőlegezett kegyelem”.
Amikor én elutasítottam Istent, Ő akkor is velem volt, segített, terelgetett, megmentett. Még családot is kaptunk!
Hálás vagyok az Úrnak, hogy ezt megláttatta velem, tanít és formál. Hogy nem hagyott elveszni, mert neki az az egy bárány is nagyon fontos!
Írta: Simonné Katona Katalin
Sajnos én már több mint 40 éve elhagytam az Istent, már nem is emlékszem, hogy miért!
Amit tanultam a hittan órákon, már az enyészetté vált.
Egy kedves ismerősöm segítségével próbálok visszatérni hozzá, de még csak az utat látom, ami nagyon messze van.
Hiányzik egy közösség, ahol hasonló elveszett bárányok vannak mint én, és olyan emberek, akik Isten útját járják.