Fiatal koromban esketési igeként hallottam az Efézus 4 , 2-ben található
mondatot. Akkor még a hosszú diákszerelem finisében voltunk. Megdöbbenve
hallgattam az idős lelkipásztor igehirdetését.
Jegyességünk ideje alatt édesapám tréfásan figyelmeztetett bennünket: – A
házasságot össze ne tévesszétek az üdvösséggel!
Házasságunk 53. esztendejében járunk. Hamar megtanultam, amit fiatal párok
is igazolnak, hogy már az első közös évben kimondva, vagy kimondatlanul
megfogalmazódik mindkét félben: – Hova tettem az eszem, hogy ezt a nőt
vettem feleségül? Hova tettem az eszem, hogy ehhez a férfihoz mentem hozzá?
Nem történt semmi tragédia, csak az együttélésben kiderült, hogy két
különböző ember kötött házasságot. A szerelem zsongásában nem is tűnik fel
ilyen élesen a különbség. De az együttélés mindennapjaiban egyre feltűnőbb
lesz, hogy milyen nagy különbség van közöttünk.
Két mentalitásában, neveltetésében, az életről alkotott képében különböző
ember köti össze az életét. Mindkettő szeretné úgy élni a mindennapokat,
ahogyan az számára természetes. Megpróbálják a másikra kényszeríteni
akaratukat. De még a legjobb szándék mellett sem tudnak „dűlőre jutni”.
Pedig Isten gondolata az, hogy a két különböző élet együtt többre jusson, mint
külön-külön. Ezt elméletben megértjük, de a gyakorlatban nulláról indulunk.
Meg kell tanulnunk a „másikat”. El kell fogadnunk, hogy másként „működik”. Az
mérhetetlen nyereség, ha felismerjük benne Isten ajándékát. Időbe tellett,
amíg rájöttem, hogy feleségem – enyhe túlzással – 100-ból 75-ször reálisabban
méri fel a helyzetet, mint én. De 25-ször nem! Ne vitatkozzam, hanem azt
mérlegeljem, hogy ez a mostani a 75-be, vagy a 25-be tartozik. Mert mind a
100-ért én vagyok az első számú felelős. De milyen ajándék, hogy kaptam olyan
társat, aki a dolgok háromnegyedében / enyhe túlzással / jobb megoldást tud,
mint én. Ha hosszú távon gondolkodunk, mennyi nyereséget építhettem be
életútamba, miközben az „övéből” merítettem. Nyilván fordítva is igaz, és nem
lehet ezt ennyire pontosan számszerűsíteni. De nem is kell.
De „elviselni egymást” – életre szóló feladat! Ha megfigyeljük az igét, nemcsak
annyit találunk: „viseljétek el egymást”, hanem még egy szót is: szeretetben!
Ráadásul itt nem az ember-ember iránti szeretetről van szó. Nem a baráti, nem
a szimpatizáló, nem az erotikus szeretetről, hanem az AGAPÉRÓL, az isteni
szeretetről! Ez pedig egyikünknek sincs. Ezt csak kapni lehet. Ráadásul nem
egyszersmindenkorra, hanem a mennyei forrásból naponként.
Most ott tartunk, hogy sok mindenre vigyázunk, mert tudjuk, az a másiknál
„kiveri a biztosítékot”. Tudjuk, mit kell óvatosan beadnunk a másiknak, vagy
csendesen megoldani. De azt is tudjuk, mi jelent örömet a másiknak, és ha
„formában vagyunk”, igyekszünk gyakorolni.
Néha a két „öreg” semmi apróságon is összeszólalkozik. Akkor dühödten
bemegyek a szobámba, fejemet a kezembe temetem, és beszélek magamban: –
Hogy nem lehet ezt megérteni?! – Néhány percen belül megszólal Isten. Én
még soha nem hallottam a fülemmel a hangját. De Ő szólal meg, tudom: –
Elengedtem neked 10 ezer tálentumot, ezt a kicsit nem tudod elengedni neki?!
– Dehogynem, Uram! – Már megyek is az ajtóhoz, és amikor kinyitom, a fotelből
már nyújtja is a kezét a párom: – Béküljünk ki! – mert vele is beszélt közben az
Úr.
Nem tudjuk megígérni, hogy soha többet nem szólalkozunk össze, de azt
tudjuk, hogy nagyon lerövidítette a neheztelési időket Isten. Tanít bennünket
idősen is arra: „Viseljétek el, hordozzátok el, szenvedjétek el egymást –
SZERETETBEN!” – Mi pedig hálásak vagyunk Neki, hogy „elvisel, elhordoz,
elszenved külön-külön is és EGYÜTT is bennünket SZERETETBEN!”
Írta: Végh Tamás ny.lelkipásztor