Férjem édesapja Hajdúböszörményben volt kántor-tanító, mindkét bátyja is tanító volt. Édesanyja egy igazi „hős” anya volt, hiszen 28 évesen ment férjhez apósomhoz, aki özvegy ember volt, négy gyermekkel. Anyósom szült még hat gyereket, így 10 gyereket neveltek. Egy tízéves kisfiú torokgyíkban váratlanul meghalt. A mama ott maradt kilenc gyermekkel, mert apósom két heti betegség után, 56 éves korában meghalt. Az akkori kormány úgy segített ilyen esetekben az özvegyeken, hogy gyermekeik kettesével mehettek a kecskeméti Árvaházba. Férjem is ment, ahogy befejezte az első osztályt. Papi és Tanítói Árvaház ma is. A fiúknak itt lelkésznek vagy tanítónak kellett tanulnia. A férjem pedagógus lett, elvégezte a Kiskunfélegyházi Tanítóképzőt. Csak az „átkos” rendszerben nem fogadták el ezt a végzettséget, így 1963-ban ismét elvégezte Debrecenben a Tanítóképző Főiskolát, csak hogy taníthasson. Ő volt a családjukban a legfiatalabb. Anyósom áldott jó lélek volt, míg a gyermekeink kicsit voltak, nagyon sokat vigyázott rájuk. Ő tanította meg gyermekeimnek a Miatyánkot, az esti és reggeli imákat. Százezerszer megköszöntem Istennek és neki, mert én sajnos nem tehettem ezt meg, hiszen nekem ezt mondták: „Az Isten és az Úttörő nem árultak egy gyékényen”.
Férjem Hajdúböszörményben született, de jobban sámsoni maradt, mint én. Kedves, figyelmes, udvarias férfi volt. A köszönésben nem sokan tudták megelőzni (a faluban mindenki köszönt mindenkinek).
Nagyon sokan voltak a temetésén (1992. augusztus 10. 13.00). Kovács Sándor tiszteletes úr nagyon elismerően, sok sok igazat mondott róla. pl. „Tudják-e, hogy most a mindenki Zoli bácsiját temetjük?”. Csak pár évet adott volna még a Jó Atyám neki, hogy életében megélhette volna a rehabilitációját. De én így is köszönöm Istennek és a jó embereknek, akik nekem segítettek. A Családomnak, a Vitézi rend kapitányának, Tarné Hajdú Juditkának.
A férjem a szívemben ma is él, mert kedves igém is az, hogy „A szeretet soha el nem múlik”.
Ámen.
Írta: Bertalan Zoltánné