Legalább egy fél éve elkezdtem biciklizni. Hosszú idő volt míg rászedtem magamat, de Isten segítségével sikerült. Kellett a mozgás. El voltam tespedve és a kilók csak rakódtak rám. Sohasem megy magamtól az ilyen elhatározás, mindig kell Isten ereje. Először néhány kilométerrel kezdtem, aztán fokozatosan növeltem a távot. 6, 10, 15, 20 kilométer. A leghosszabb táv végül a Sámson-Martinka-Debrecen-Sámson lett. Nagyon büszke voltam magamra. Egy időben napi szinten le tudtam kerekezni a 20 kilométert. Sikerült egy szintre feltornáznom az erőnlétemet, s ma már meg sem kottyan egyhuzamban 20 kilométer. Hálás vagyok. Jót tett az önérzetemnek, pár kilót le is adtam, jobban érzem magam a bőrömben is.
Nem csak arra jó, hogy karban tartsam a testem, hanem arra is, hogy kiszellőztessem a fejem és gondolkodjak, imádkozzak. Egy órás úton rengeteg dolog vág át a fejemen és persze segít abban is, hogy feldolgozzak eseményeket, kérdéseket.
Mindemellett vannak tapasztalataim is: merre kell elinduljak, hogy az elején széllel szemben menjek, a táv második felén viszont már hátszéllel. Azt hittem, már kitapasztaltam. Ha Adony felé indulok, legtöbb esetben szembe fúj a szél, de visszafelé segít a táv második, fárasztóbb részén. Ha Debrecennek indulok, akkor odáig szinte repülök, de visszafelé általában szembe fúj a szél. Mint ahogy mondtam is, azt hittem kitapasztaltam… Kicsit ravaszul beosztva az erőt, sikerülhet könnyebben teljesíteni a távot…
Néhány nappal ezelőtt mégis megdöbbentő felismerésre tettem szert. Elindultam: végre sikerült időt szakítani a kerekezésre. Szinte éreztem az izomsejtjeimben megjelenő örömöt. Persze szembe fújt a szél. Gondoltam nem baj, majd visszafelé segít, a második fárasztó szakasznál. Közben tele volt a fejem mindenféle üggyel… Saját nyomorúságommal, harcaimmal, csalódásaimmal, keserűségemmel, dühömmel. S ahogy Aradványpusztán visszafordultam, ahelyett, hogy hátszelet kaptam volna, még erősebb szembeszéllel találkoztam.
S itt valami történt. Az a rengeteg düh, keserűség és fájdalom kitört belőlem: „Hát Uram, én nem kaphatok néha egy kis hátszelet? Nekem mindig szembeszéllel kell mennem?” Mivel senki nem hallott, ki is ordítottam magamból. Valahonnan mélyből tört fel ez a keserűség.
Az egész életem arról szól, hogy akárhová megyek és akármit is csinálok, állandóan ellenállásba ütközök. Minden időben nekem, magamnak kellett építenem, előre jutnom, megalapoznom az életemet. Sohasem volt egy nagybácsi, egy ismerős, egy befolyásos személy, aki kicsi hátszelet jelentett volna. Se anyagi háttér, se kapcsolati tőke, se kitaposott ösvény. Mindent, de mindent egyedül, nemcsak a hátszél hiányában, hanem legtöbbször szembeszéllel.
Akkor ott, biciklizés közben jött elő belőlem: – „Uram, mindig széllel szemben kell mennem?”
-Igen, de nem véletlenül.
Ha széllel szemben hajtunk, sokkal nehezebb ugyan menni, de sokkal többet ér a kerekezés. Sokkal nagyobb a bevitt erő, de annál hatékonyabb a mozgás. Sokkal edzettebbé és erősebbé válik az ember, ha mindig szemben kell haladnia. S amikor begurulsz az udvarra, sokkal nagyobb az elégedettség is: „Nem volt könnyű, de megérte. Igazi férfimunka volt!”
Rosszulesett rájönnöm és fájt is. Nem mondom, hogy nem ébred bennem irigység azok iránt, akik komoly hátszelet kaptak, szinte hurrikánt. De valamit megértettem. Isten nekem ilyen utat adott, ami nem könnyű, nem egyszerű, de az enyém. Minden méter abból az erőből fakad, amit kaptam. Nem másnak köszönhetem, hanem Istennek. Adott erőt hozzá, haladást. Adott olyan kilométerköveket, célokat, amelyek mentén megálltam és örültem: „Jó munka volt! Majdnem belehaltam, de megcsináltam.” Ez az én utam: képes vagyok szembe menni a széllel.
Nem várom a hátszelet. Az úton végig kell menni. Ha Isten nekem ezt adta, hogy szembe fúj a szél, állok elébe… Végig csinálom… Ha Jézus végig csinálta értem az utat, akkor nem tehetek én sem mást… Nekifeszülök, hajtok, s ha néha úgy érzem, szinte magától megy a bicikli, akkor hatalmasat szippantok a friss levegőből, hogy erőt nyerjek nekifeszülni a viharnak is.
Írta: Szanyi György