Bizonyságtételem folytatása
Előző írásomat azzal fejeztem be – ha emlékszel még kedves olvasó – , hogy megosztom azt veled, veletek, amit a kollégáimnak mondtam.
Szó szerint már nem fogom tudni felidézni, de igyekszem visszaadni azt, amit elmondtam.
Arra mai napig nem tudok visszaemlékezni, hogyan alakult ki a beszélgetésünk, mivel indultunk. Azt viszont tudom, hogy az egyikőjük megkérdezte, hogy most én tényleg megtértem? És ez valójában mit is jelent?
Alapesetben ettől a kérdéstől elkezd erősebben dobogni a szívem és minden összezavarodik a fejemben. Nagyon érdekes, hogy akkor, abban a szituációban csak úgy jöttek a szavak ki a számon.
Elmondtam nekik, hogy az életemet már Valaki olyannal osztom meg, Aki mindig is hiányzott belőle. Addig mindig próbáltam ezt a hiányérzetet minden mással pótolni, és sajnos ezekben volt bőven rossz irány is. Ezt ma már tudom. Súlyos bűnöket követtem el, melynek terhei alatt összeroppantam. Legelőször ezt mutatta meg nekem az Úr. Ezzel egyidőben szépen adagolni kezdte a gyógyírt is. Pontosan tudta, mire van szükségem. Kaptam barátokat, akik azóta olyan testvéreim lettek Krisztusban, amit csak kívánni tudok mindenki másnak.
De a legfontosabb az volt, amikor megéreztette velem, hogy nem vagyok egyedül. Van valaki, akinek minden bűnöm ellenére fontos vagyok. Van valaki, aki előtt semmit nem kell szégyelljek, mert ismeri minden porcikámat kívül-belül. (Hiszen mindenkinek van olyan, amit titkol, rejteget, nem mond el, és ez belülről nyomasztja.) Persze vannak körülöttem, akik szeretnek. De ők is csak olyan emberek, akiknek megvannak a saját problémáik, amik számukra a legfontosabbak. Még akkor is, ha a legközelebbiekről van szó. Nem lehet elvárni tőlük, hogy mindig maximálisan rám figyeljenek, vagy egyáltalán csak megértsék, érezzék azt, ami bennem zajlik. Emiatt sokat csalódtam. De már nem kell, mert van Krisztusom, aki elvezetett egy olyan Atyához, akihez mindenben fordulhatok, aki mindig figyel rám. MINDIG! Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem.
Kell ennél több?
Írta: Sáfár Noémi