Adventben a Jézuskát vártam, pedig tudom, hogy Jézus Krisztus már régen a szívemben él. Szeretem nagyon Istent, aki egyetlen fiát áldozta fel a mi bűneinkért. Megöregedtem, szinte mindig fáj valamelyik testrészem, gyakran elmondom, hogy mennyire fájhatott drága Jézusomnak a kínzás – megalázás – megfeszítés.
Tudom, hogy az én fájdalmam csak egy „porszemnyi” Jézuséhoz mérve, de én is csak egy porszem vagyok! Nem is azt kérem, hogy múljanak el a fájdalmaim, csak annyit, hogy „enyhüljenek”. Tűröm, kibírom és tudom, hogy Isten meghallgatja az én könyörgésemet is. Sokszor-sokszor megtörtént már ez velem!
Még egy nagyon nagy kérésemet szoktam kérni imában az Úrtól: hogy a beteg szemem is bírja ki, amíg élek, ne vakuljak meg teljesen! Nagyon bízom Istenben, hogy meghallgatja ezt a kérésemet is. Őszintén mondom, hogy néha-néha lázadozni is szoktam, hogy miért érdemeltem ezt a sok-sok évtizedet, ezt a nagyon öregkort, ha állandóan fáj valami, majdnem minden testrészem.
Hát ilyen rossz voltam, vagyok?! Tudom az én eszemmel, hogy a jó Atyám tudja mit miért csinál, bocsánatot is kérek tőle és Rá bízom magam, már nagyon-nagyon régen. Úgy sajnálom azt a 45 évet, amit elvesztegettünk, amikor mindenképpen Isten nélkül kellett (kellett volna!) élnünk. Tudom most már, hogy gyenge volt a hitem, mert nem mertem szembeszállni az erőszakkal.
Két gyermekünket fel kellett nevelni, 1956 miatt nagyon nehéz életünk lett. Még az árnyékunkat is „megfigyelték”! Drága férjemnek is úgy gondolom ez okozta a betegségét, hogy mindig bántották, soha nem mondta, hogy „nem csinálom”. A lelki betegségből alakulhatott ki a „gyomorrák”, ami hat hét alatt el is vitte. Ma is sokszor megköszönöm Istennek, hogy fájdalom nélkül élte meg azt a hat hetet, sajnos csak másfél évig élvezte a nyugdíjas éveit.
De nem zúgolódom már, elfogadom, amit az Isten rámszabott, sokszor nagyon nehéz, de sokat-sokat imádkozom hozzá.
Írta: Bertalan Zoltánné