Írásom címe semmiképp sem egy betolakodó, erőszakos cselekedetről kíván számot adni, sokkal inkább egy olyan ajándékról, amellyel egy ember megtiszteli a másikat.
Amióta az eszemet tudom, nyitottan és rendkívüli szenzitív módon álltam a “másik” ember felé, akár gyermekként, akár felnőttként gondolok magamra.
Emlékszem az első élményemre, ahol úgy éreztem, valahogyan segítenem kell. Második osztályos koromban, az egyik legjobb fiú barátom apukája elhunyt, daganatos betegségben. A tanító nénink a lelkünkre kötötte, hogy ebben a helyzetben kedvesnek kell lennünk, mert Ő, az osztálytársam nagyon nehéz helyzetben van. Néhány napig nem jött iskolába. Aztán az egyik délelőtt az udvaron játszottunk, s Ő is köztünk volt. Senki nem kérdezett, senki nem piszkálta, nem csúfolódott és nem volt bántó. Ott szembesültem azzal, hogy valaki a közösség ellenére, a játék természetes menete ellenére egyedül van lélekben. Egy teljesen őszinte, játékos pillanatban mellé léptem és megkérdeztem, hogy vagy? Pedig akkor már hosszú percek óta játszottunk. A válasz az volt, “jól vagyok.” Tudtam, hogy nem igaz.
Gyermekként úgy éreztem, hogy jó lenne, ha többet mondana, de nem volt szabad erősködnöm, így annyit mondtam, hogy itt vagyok, beszélgethetünk, ha szeretnéd. A történetre tovább nem emlékszem, de az Ő apukájára igen. És arra is, hogy kedves volt. És, hogy szomorú voltam, amikor meghalt.
Az empátia azt hiszem, mindig is erősen bennem élt, amolyan zsigeri szinten.
A lelkészi szolgálatra való elhívásom, saját élményeim és tapasztalásaim a lelkigondozás iránti nyitottságra vezettek. Ha magamra gondolok, tulajdonképpen életem bármely szakában, a különböző személyes beszélgetéseim során, mint lelkigondozó voltam jelen. Vágytam és vágyódom a másik emberrel való kapcsolatra, ahol ha kérik, vagy engedik, beléphetek az életébe, hogy jelen legyek saját nyomorúságában, ott, ahol a legtöbb ember magányosan küzd.
Lelkigondozó lelkésznek tartom magamat. Sohasem szeretnék másként tekinteni önmagamra. A lelkigondozásban felismerem valamennyiszer, hogy milyen hatalmas ajándék, milyen bizalom az, ha valaki beenged a saját fájdalmába, nehézségeibe.
Krisztusi minta alapján igyekszem végezni ezt a felettébb csodás, felelősségteljes és gyakran nehéz szolgálatot. Életem célja megélni a találkozásokat, jelen lenni a másik ember sorsában, Krisztust képviselve, s Őt felmutatva. Azokban a pillanatokban is, amikor a csend fájdalmasabban kiált a fájdalomnál, azokban is, amikor a miértekre nincs mindig válasz, s azokban is, amikor a Lélek a legérzékelhetőbb módon ül közénk.
Hiszem, hogy a valódi találkozások életeket formálhatnak az Úr Krisztus által.
Ehhez a formáláshoz, ehhez a találkozáshoz kívánok elvezetni egész életemben valamennyi rám bízottat, a keresztyén lelkigondozás eszközén keresztül.
Írta: Szilágyi-Papp Éva lp.