egy úrral töltött óra alatt?
Az egyik vasárnap reggel úgy keltem fel, hogy a családom többi tagja még aludt. Zavartalanul tölthettem egy kis időt. Alkalmam volt imádkozni, és végig gondolni az elmúlt napok eseményeit.
Eszembe jutott egy beszélgetés. Egyik kollégámnak megemlítettem, hogy találkoztam egy régi kollégánkkal, aki megtért, elvégezte a teológiát, és volt alkalmam meghallgatni egyik szolgálatát is. Nagyon meglepődött. Természetesen innen szinte egyenes út vezetett a templomba járás témájához. Kollégám elmesélte, igaz, hogy az ő apukája presbiter az egyik debreceni közösségben, és még kedveli is a jelenlegi lelkészüket, sőt még voltak is a feleségével imaestén, és ott milyen jól érezte magát…de hát az idő…nincs ideje templomba járni.
Erre én csak annyit mondta, hogy nem idő, hanem hit kérdése a templomba járás.
Válasza: Persze, persze, tudja ezt ő is és azt is, hogy kell valami törés vagy tragédia az ember életében, hogy eljusson ide, stb, stb
Ment tovább az okfejtés a részéről, de én nem akartam kliséket elsütni, mint például valóban megtöretünk a bűneink súlya alatt, és onnan fog felemelni minket az Úr… Így inkább csak meghallgattam. Mosolyogtam és közben az járt a fejemben, hogy az első lépés már legalább meg van, hogy ha elmegy, feltöltődve jön ki a templomból. Igaz még nem tudja miért, de jól érzi ott magát. Visszagondolva én is valahol így indultam el.
Azonban azon a vasárnap reggelen feltettem azt a kérdést magamban, hogy vajon mit mondhattam volna neki a hitre való jutásról? Miben más egy hívő ember, mint egy hitetlen?
Egyszer csak elkezdett bennem formálódni egy kép. Mondatról mondatra.
Képzelj el egy sikeres embert, aki Isten nélkül él. Minden rendben van az életében. De ez az élet olyan, mint amikor valaki hátulról tol egy szép autót. Fiatalon még könnyűnek tűnik és gurul is az az autó, nem kell neki senki ehhez. Ám ahogy halad előre az életében egyre nehezebbnek érzi. Mert az a fránya autó nagyon hamar megtelik mindenféle plusz teherrel (felnőtté válás, munka, család, stb). Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy nem bírja tovább, sőt még alá is esik. Ekkor felnéz, és meghallja az Úr hívó szavát. Elfogadja a felé kinyújtott kart. Az Úr kiemeli, leporolja, begyógyítja sebeit, és beülteti az anyós ülésre. Majd beül a volán mögé, és beindítja az autót. Útközben szépen lassan kitakarítja az autóban felgyűlt szemetet, és csak a fontos dolgokat hagyja benne.
Persze mindezt el is lehet utasítani, ki is lehet nevetni. Mennyien meg is teszik ezt. Mennyien vannak, hogy az Úr kimenti őket szorult helyzetükből, és utána ők egy karlegyintéssel elfordulnak tőle. Vagy eleve az autó alatt maradnak, és sebeiket nyalogatva sajnálják az elvesztett életüket.
De kérdezem én, nem jobb úgy utazni az élet rögös útján, hogy mellettem van a világ egyetlen megbízható Sofőrje, akire teljesen rábízhatom magam, tudja, merre kell mennem és mindig segít kitakarítani az autómat?
Ez a hasonlat folyamatosan változik, formálódik bennem azóta is.
Remélem egyszer, a Szentlélek vezetésére hallgatva, alkalmam lesz elmondani valakinek.
De addig is, veletek szívesen megosztom így írásban!
Írta: Sáfár Noémi