„Szüntelenül imádkozzatok” írja Pál apostol a thesszalonikaiakhoz. Ez az ige egy ideje
foglalkoztat. Lehet azért is, mert a böjti időszakban sok bizonyságtételt olvastam el. Voltak és
vannak olyan dolgok, amit Isten elé kell letenni, és tőle elkérni imádságban szüntelenül. Egy
látszólag lehetetlen kérés, különösen egy olyan világban, ahol a figyelmünk már darabokra
hullik. De mit jelent ez a felszólítás valójában?
Az imádság nem csak szavakban létezik, sokkal inkább egy benső hozzáállás, állandó
kapcsolat Isten felé. Jézus példája a Gecsemáné kertben, amit nemrégiben olvastunk,
különösen erős. Miközben tanítványai belealszanak az imádságba, Jézus egyedül imádkozik
az Atyához. Úgy, ahogyan mi szerintem sosem fogunk, verejtékezve, odaszánva.
A szüntelen ima nem azt jelenti, hogy minden percben imát mormolunk, hanem azt, hogy
szívünk állandóan Isten felé fordul. Egy csendes fohász a nap kezdetén, hála egy pillanatért,
vagy egy mély sóhaj egy döntés előtt, ezek mind imák. Így lehet az életünk folyamatos
kapcsolatban az Atyával.
Aki Istenhez kapcsolódva él, annak az ima nem menekülés, hanem erőforrás. Jézus sem
menekült el a kereszt elől, imádkozott, küzdött, elcsendesedett. Értünk imádkozott, és
imádkozik a mai napig is, hogy üdvösségünk legyen a mennyben. Aki szüntelenül imádkozik,
nem lesz mentes a fájdalomtól, de nem lesz benne egyedül. Az ima megtart, átalakít és
megerősít.
A szüntelen imádság nem azt jelenti, hogy folyton beszélünk Istenhez, sokkal inkább azt,
hogy soha nem fordítunk Neki hátat. Jézus példája arra hív, hogy még a legnehezebb
óráinkban is keressük az Atyát, mert az imádság nemcsak megérinti, hanem átformálja az
életünket.
És te?
Mikor fordultál utoljára úgy Istenhez, hogy nem csak választ vártál, hanem szüntelenül
imádkoztál valakiért vagy valamiért?
Írta: Mányi Gábor