Április hónap utolsó szombatján tartotta meg közösségünk az első – és reményeim szerint nem az utolsó – Misszió napját.
A reggeli órákban összegyűlt egy maroknyi, de annál lelkesebb csapat, hogy meghívókat osszon szét Sámsonkertben, egy új gyülekezet létrehozását segítve. Fáradtságot nem ismerve, dacolva az erős széllel róttuk a kilométereket az Úr dicsőségét szolgálva.
A szórólapozás után egy házaspár, nevezetesen Szegőné Bene Anita és Szegő Lajos tisztelt meg minket azzal, hogy eljöttek bizonyságot tenni közöttünk Bódvaszilasról. Megtették ezt a hosszú utat, hogy elmondhassák, hogyan szolgálják az Urat közösségükben és azon kívül is. Idejüket és energiájukat odaszánva engedelmeskednek az Úr elhívásának. Elmondták azt is, hogy nem mindig mosollyal az arcukon kezdenek bele a szolgálatba. Kifogás akad számtalan, de minden alkalommal megkapják az igei támogatást és felül tudnak kerekedni emberi erőtlenségükön. Három gyermekük nevelése mellett aktív tagjai voltak megtérésük előtt is a gyülekezetüknek. Miután valódi személyes kapcsolatuk lett Krisztussal – 10-12 évvel ezelőtt – már nemcsak kötelességből cselekszenek. Felnőtt fejjel szabadította meg Őket az Úr és áldásnak tekintik, hogy együtt élhették meg ezt. Az eltelt évek során az azóta felnőtt gyermekük közül kettő is megtért. Elmesélték, hogyan kaptak segítséget többször is megpróbáltatásaik során.
Tapasztalatuk szerint minden szolgálat „szolgálat”, legyen az bármekkora. Nem mindenkire van bízva szónoklat vagy igehirdetés. Még a legkisebb segítség, gesztus, szó is hatalmas lehet a másik fél számára. Már az is, ha segítesz valakinek vasárnap eljutni a templomba, tizedet fizetsz, vagy azt célzottan odaadod annak, akiről megtudod, hogy szüksége van rá.
Két dolgot emeltek ki leginkább:
- Imádság: imádkozni valakiért, valamiért. Imaközösségben részt venni, hiszen ez független az anyagi helyzettől, nem kell elutazni sehova. Csak az időnket kell odaszánni és kapcsolatot keresni az Úrral.
- Bizonyságot tenni: válaszolni az Úr elhívására, a Szentlélek akaratának engedve megosztani másokkal a saját történetünket, megváltásunkat.
Tudtam volna még tovább is hallgatni őket, de el kellett köszönnünk tőlük. Messziről jöttek, így indulniuk kellett haza. Hálás szívvel megköszönve szolgálatukat, útnak engedtük őket.
A nap közös szalonnasütéssel folytatódott, majd Sámsonkertben zárult egy közös istentisztelettel.
Számomra több szempontból is inspiráló volt ez a nap:
1. Régóta vágytam már arra, hogy a mi közösségünkben is legyen egy ehhez hasonló alkalom. Még az sem vette el a kedvem, hogy nem voltunk sokan. Vendégünknek, Anitának többször megerősítette azt az Úr, hogy mindegy hányan vannak jelen egy-egy rendezvényen, annak, akinek ott kell lennie, s hallania kell az üzenetet, az jelen van. Ezt saját magammal tudom tanúsítani: ma már tudom, nekem miért kellett ott lennem.
2. Jó volt újra hasznos tagja lenni gyülekezetünknek, jó volt szolgálni egy új gyülekezet elindulásában.
3. Nagyon megérintett a házaspárból sugárzó szeretet és elhivatottság. Felpezsdítette az egy ideje szunnyadozó tettvágyamat az, ahogyan közösen élik meg hitüket egymással, családjukkal, közösségükkel, és az, ahogyan szolgálnak.
A mai napig csodának élem meg, hogy teljesen idegen emberek úgy tudnak együtt lenni, beszélgetni, mintha mindig is ismerték volna egymást. Ez egyedül Krisztusban lehetséges, ebben bizonyos vagyok!
Pont az ilyen és ehhez hasonló csodák, találkozások megtapasztalása miatt bíztatok másokat is, hogy jöjjenek el az alkalmakra!
Egy biztos, én imádkozom azért, hogy legyen még folytatása a Misszió napjának!
Ne engedjünk az emberi kifogásainknak, kövessük az Úr szavát!
„Együtt a sereg, az Úr szava szól….”
Sáfár Noémi Rozália