Az idei Lelkesítőn, Abaújváron – ahogyan arról már rövid facebook bejegyzésben biztosan olvastak – gyülekezetünk is részt vett. Szívben és lélekben régóta készültem erre az eseményre: mikor egy videóban elém jött a Tóth lelkész-házaspárral készített interjú a tavalyi évben, és szót ejtettek erről a családias hangulatú, keresztyén együttlétről, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezen részt szeretnék venni! Egy nap, ami az Úrról szól. Aztán az Úr úgy alakította, hogy Viktória tiszteletessel egy másik testvérem is kapcsolatba került, ugyanis a blogon megjelent egyik írása bekerült egy imádságos ládikóba, ami a böjti időszakra készült.
Aztán elérkezett 2025-ben is a LelkesítŐ napja. Immár a hatodik. Úgy érkeztem, hogy jó lesz együtt az Úrral, imádkoztam érte már hetekkel ezelőtt és nagyon örültem a lelkes testvéreimnek, akik a hirdetéseket követően csatlakoztak a csapathoz. 26-an indultunk útnak kicsik és nagyok, nők és férfiak. Egész nap szóltak a bizonyságtételek, volt áhítat és evangelizáció a gazdag ifjú történetéből, hiszen az ifjúság szolgálatának éve van az egyházban. Volt táplálék a léleknek és volt táplálék a testnek is, hiszen nagyon sok finomsággal készültek a szervezők az ellátogatóknak.
Először vettem részt imasétán, amely a hálaadásról szólt. Hálát adni az Úrnak a teremtett világért, a testvérekért, a barátokért, az életért. Egy-egy olyan szituációt átgondolni, mikor az Úr kihozott a mélységből és te hálát adtál érte. A gyerekeim születésére gondoltam, hogy mennyire hálás vagyok értük, hogy az Úr bízott bennem annyira, hogy rám bízott két embert. Akiket ajándékba adott, hogy kísérjem őket az úton mindaddig, amíg ki nem repülnek. Neveljem őket úgy, ahogyan azt az Úr a szívemre helyezte. Bár koraszülöttek voltak, sokat aggódtam értük, hetekig kórházban voltunk, és aztán vissza is kerültünk, de így, megtért emberként már tudom, hogy akkor is az Úr vigyázott ránk és hozott ki a mélységből, a bűntudatból, az önostorozásból, hogy miért velem történt mindez… Ott azon az imasétán visszarepültem kicsit az időben, 2009-be és újra átéltem a születés örömpillanatait, amik akkor könnyekkel vegyültek.
A szüleimre és a testvéremre gondoltam, akikért szintén hálás vagyok. Bár velük kapcsolatban is sok-sok örömöt megéltem, megélek, de tagadhatatlan, hogy vannak nehéz szituációk köztünk, gyerekkorból is hozott sebek, melyek fel-feltépődnek és egy-egy csúnya reakcióban öltenek testet feléjük. De ebben is az Úr kegyelmét érzem. Hálát adtam az Úr Jézusért, aki értem is meghalt a kereszten, aki értem is vállalta a szenvedést, hogy én élhessek. Mert vagdal, metszeget minden napon – hol élesebben, hol tompábban, de alakít és formál. Tükröt tart és akkor jaj, de nagyon szégyellem magam, hogy már megint hogy viselkedtem. De ez jó. Mert így változom, alakulok, nem leszek hibátlan, mert csak egy hibátlan volt, Jézus, de formálódom általa. Ma reggel olvastam egy imádságos könyvben: Tövises csipkebokor vagyok, akinek a szíve gonoszsággal van tele.
Hálát adtam a testvéri közösségért, ahová elvezetett az Úr. Bár az út eleje itt sem volt sima és nem volt kikövezett, de az Úr hangját akartam, az ő igéjét akartuk hallani. Mentünk akkor is, ha néha éreztük, még kilógunk a sorból. Szépen lassan megmutatta az Úr a közösségnek ki vagyok, kivé teremtett és a testvérek megismertek, elfogadtak és én is megismertem őket. Együtt szolgálunk az Úrnak. Ott, az imasétán egy, a pénztárcámban lapuló igét át is adtam az egyik, szívemhez közelálló testvéremnek. Csodálatos közösséggé formál minket és mindig vannak új arcok, testvérek, akikért szintén nagyon hálás vagyok, hiszen feladatunk Isten országának építése itt a földön is, hogy minél nagyobb számú legyen a hajdúsámsoni református közösség.
A tetőpont a Lelkesítőn számomra a záró evangelizáció utáni közös imádság, (a Miatyánkot mondtuk el körben állva, egymás kezét fogva kb. 800 ember) majd a lelkészektől kapott igei áldás volt, ahol a családom minden tagja is sorban állt és áldást kapott egy-egy igei üzenettel.
Köszönöm, Uram.
Írta: O. D. É.