Miért is? Nagyon mélyre zuhantam a hitben. Ehhez hozzátett a betegségem és a fájdalmaim.
Nagyon sokat gyötrődtem azon, hogy van-e számomra Isten segítsége vagy nincs? Sokat beszélgettem a testvérekkel erről, mindig biztattak, hogy higgyem el, Isten meghallgatja az imáimat, csak őszintén kell kérni. A feleségem, Judit mindig mondta nekem, hogy adjam át Isten kezébe magam, de ez nem ment, mert elszállt a hitem. Jártam vasárnaponként templomba, de az kevés volt, hogy higgyek teljesen az Úrban, és rábízzam magam. Ekkor jött hozzánk a tiszteletes és a felesége. Beszélgettünk sok mindenről, és azt mondta nekem, hogy ezt a lépést nekem kell meglépni. Ezt én rossz néven vettem, így ennyiben maradt. Megkerestem tiszteletes Évit, hogy beszélgessen velem erről.
Nagyon jó volt vele beszélgetni, mondott nekem egy mondatot, ami megérintett. Azt mondta nekem, hogy ők sem lehetnek mindig ott, hogy felhúzzanak a szakadékból örökre. Ezen én sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy elég az önsajnálatból, muszáj előre lépnem egyet, nem tehetem ki ennek a családomat, sem pedig magamat. Este lefekvéskor elkezdtem imádkozni, de most nem azért, hogy ne legyenek fájdalmaim, hanem hogy átadhassam az életem az Ő kezébe, és csinálja velem azt, amit helyesnek lát. A kezébe helyezem az életemet és mutasson utat nekem.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy semmi fájdalmam nem volt, vidám és boldog voltam, de kicsit féltem ettől az érzéstől, nem mertem elhinni, hogy meghallotta az imáimat, és hogy elvette a fájdalmat tőlem.
A feleségemnek nagy örömmel mondtam, hogy meggyógyultam és van Isten, aki meggyógyított!
Soha többé nem kételkedem Istenben, mindig hinni fogok az Ő akaratában.
Köszönöm az életemet és a kegyelmet!
Ámen!
Írta: Néző János