Isten olyan munkára hívott el – mert ő hívott el ebben biztos vagyok – amely elsőre könnyűnek tűnik, különösen, amikor a hívás egyértelmű és erős. Ahogyan megkaptam a munkát, örömmel vállaltam, lelkesedéssel, teljes odaadással.
Harmadik éve mondhatom, hogy az Úré vagyok. Ebből már két éve szolgálom Őt szociális gondozóként. Az idősek felé irányuló empátiám már régóta megmagyarázhatatlan érzés volt, de az elesett, beteg emberek megsegítése is szívügyem. Ha tehetem, a gyülekezetben is szolgálok, és örömmel teszem. Hála mindezekért az Úrnak.
Ám előfordulhat, hogy a nagy lendületben – a munka, a mindennapi teendők, az otthoni feladatok, sőt akár életünk nehezebb időszakai közepette – észrevétlenül háttérbe szorulnak azok, akik a legközelebb állnak hozzánk. Ilyenkor döbben rá az ember, milyen könnyű figyelmetlenné válni éppen azokkal szemben, akiket a legjobban szeret. Hiszen, mindig azt bántja meg az ember, akit nem kellene.
Nemrég éppen így tettem. A munka lázában égve pont arra nem figyeltem eléggé, akit az Úr mellém rendelt. Sok minden történik most körülöttem: a gyerekek és a háztartás vezetése, gyászidőszak, házfelújítás és még sorolhatnám… Az ilyen helyzetekben felmerül a kérdés bennem: hogyan tovább? Van-e helye a bocsánatnak? Egy megbocsátás már biztosan volt, amit én kaptam meg mennyei Atyámtól, és ebből merítek erőt újra és újra.
A családom minden tagja hitben járó, a férjem így a testvérem is az Úrban. Így a hármas kötelékben, és a mellettünk lévő testvérek imáiban bízom mindig, hogy ha vannak is súrlódásaink, ezek mindig megoldódnak, hiszen van kire közösen rátekintenünk. Számtalanszor kaptunk – egyenként és ketten is – igéket arra vonatkozóan, hogy gyümölcsöt termő család vagyunk. Ebbe kapaszkodom és kérem az Urat, hogy emeljen fel minket, és tartson a karjában akkor is, ha épp mosolyszünet van. A szeretetből fakadó kötés képes kitartani.
Ha magamba nézek, látom, hogy nem vagyok itthon elég felszabadult, mosolygós és vidám. Úgy érzem, mások mindig valahogy jobban csinálják, mármint boldogabbak, de tudom, sosem lehet másokhoz hasonlítani magunkat. Pont ez lehet a titok – ahogy az bibliaórákon is elhangzik számtalanszor, és igehirdetések alkalmával – hogy nem vagyunk egyformák. Mindenkinek más talentum adatott. Isten mindenkinek adott képességeket, ajándékokat és azt várja, hogy ezekkel éljünk. Ne rejtsük el, hanem „fektessük be” — használjuk őket az Ő dicsőségére, és mások javára. Nekem is adott: empátiát. Néha el sem merem hinni, hogy mekkora ajándékban részesített ezen felül is.
És most, hogy írom ezt az írást, Isten megvilágosította az elmém, hogy a hirtelen jött munkalehetőség, a sok éves itthon töltött idő után, a lehetőség a házunk bővítésére, a megváltozott életkörülményeink sokkhatásként értek -ilyen rövid idő alatt – mióta az Úrral járok. Máris megvan mindenünk és úgy érzem, nehéz a régi magamhoz képest felvenni a fordulatot a mostani életemmel. Az új szemüveg, ami felkerült, mintha nehéz is lenne a fejemen. Sok a felelősség, de ha egyszer az Úr ezt így rendeli el, és erre szólított el, akkor akármilyen nehéz is, vállalom.
Ugyanakkor semmilyen siker vagy jólét nem pótolja azokat, akik mellettünk állnak. A kapcsolatok ápolása, a figyelem és a szeretet kifejezése nélkül az ember könnyen elveszítheti azt, ami, és aki igazán érték számára. A szeretet parancsa nem véletlenül áll a legnagyobb útmutatások élén: először Isten szeretete, majd a felebarát szeretete, amely a legközelebb állókat is magában foglalja. Kérlek kedves olvasó, hogy te is szeresd, becsüld meg társadat az Úr parancsolata szerint!
Írta: M. G. G.