Eltelt másfél hét a gyülekezeti hitmélyítő hétvégénk óta. Több igeszakaszon keresztül szólt hozzánk az ige, és a gyülekezetünk maroknyi csapata lelkesítést kapott a Csak pár lépés című könyvének segítségével – mint arról már múlt héten beszélt is egyik szerzőtársam.
Tiszi első péntek esti áhítata Jézus mennybemeneteléről szólt. Ez volt az első igeszakaszunk: Az Apostolok cselekedetei 3,1–10. Első gondolatom az volt, hogy csak az tud tanúskodni Jézus mellett, aki már találkozott vele. Addig, amíg a Szentlélek segítsége, sugallata nincs velem, hiába erőlködöm önerőből, nem fogok tudni elhívni senkit a gyülekezetbe. Csak kudarcként fogom megélni a visszautasításokat. Ha a Szentlélek segítségét kérem, és meghallom az ő szavát, segít megtalálni azokat, akiket meg kell szólítanom, és úgy, ahogyan kell.
Ehhez ki kell mozdulnunk a megszokott állapotunkból. Nem biztos, hogy elég egy kívülálló számára, ha csak tesszük a hétköznapi dolgainkat. Ugyanakkor alapvető kötelességünk, hogy úgy éljünk, hogy az a világ számára vonzó legyen.
A második igeszakasz az Apostolok Cselekedetei 3. fejezetből, a sánta koldus meggyógyítása volt. A sánta embernek volt egy embere, aki minden nap elvitte a templomhoz, hogy koldulhasson. Vajon mi vagyunk-e olyan kitartóak, mint az az ember, aki minden nap segített neki eljutni a templomhoz? Ki tudunk-e mozdulni a komfortzónánkból, hogy az az ember ne csak eljusson a templomhoz, hanem meg is gyógyulhasson általunk? Lemerünk-e nyúlni érte, hogy felemeljük? Képesek vagyunk-e „bepiszkolni” a kezünket a rászorulóért?
A szeretet ellentéte nem a szeretetlenség, hanem a közömbösség. El kell hinnünk, hogy ha talpra tudunk állítani embereket, ezt azért tehetjük, mert minket is így mentett meg Jézus mások által. Míg Jézusnak sokszor elég volt szólnia, addig nekünk, embereknek sok időt, energiát – és ha lehetőségünk van rá, akkor pénzt is – kell áldoznunk arra, hogy életeket mentsünk meg.
Fontos volt számomra az a tanítás, amelyet a Csak pár lépés című könyvben az író elénk tár: három „D”-ben kell élnünk. Vagyis dolgozzunk azon, hogy barátokat szerezzünk, derítsük ki az emberek történeteit, és döntsük el, miben tudunk lehetőséget adni nekik – mi a következő lépés, amellyel Krisztushoz vezethetjük őket.
A harmadik és negyedik igeszakasz az Apostolok cselekedetei 10. része volt: Péter és a pogány százados, Kornéliusz találkozása. Ez a találkozása sem a véletlen műve volt: Isten vezette őket egymáshoz a Szentlélek által. Gondoljunk bele Péter helyzetébe. Ő nagyon erős, előítéletekkel terhelt zsidó háttérrel rendelkezett, ezért nehezen lépett ki a komfortzónájából – sokszor éppen úgy, ahogyan mi, hívők is. Ezzel szemben ott állt a gyógyulásra és Isten közelségére vágyó Kornéliusz, aki mindent megtett a találkozásért, sőt azonnal összehívta rokonait és barátait is.
Sokszor mi is Péterek vagyunk. Keresünk kifogásokat, pedig ha a Lélek azt sugallja, hogy mozduljunk, akkor azonnal cselekednünk kell. Ugyanakkor soha ne úgy cselekedjünk, hogy „magas lóról” beszélünk; maradjunk emberek ezekben a helyzetekben is. Péter sem hagyta, hogy Kornéliusz a lábai előtt leborulva tisztelje őt. Ha ugyanis engedjük, hogy mások leboruljanak előttünk, azzal azt az üzenetet közvetítjük: a másik nem érheti el azt, amit mi elértünk.
Tehát, ha kilépünk a komfortzónánkból és megszólítunk másokat, soha ne a legfurcsább élményünkről beszéljünk, amit Krisztussal éltünk meg. Inkább arról tegyünk bizonyságot, hogy milyen volt az életünk Krisztus előtt, és milyen most, megtért emberként.
Kedves Olvasó! Bátorítalak, hogy legyen meg a te száz szóból álló bizonyságtételed. Hallgass a Szentlélekre, merj kilépni a komfortzónádból, köss barátságokat, hallgasd meg az emberek történeteit, és vezesd őket tudatosan Krisztushoz a te gyülekezetedben!
Kedves Testvérek! Van feladatunk Péter munkatársaiként, mert sok a körülöttünk élő, megkötözött ember.
Írta: Mányi Gáborné, Gabriella