Történt a hétvégén, hogy a Diakóniai Szolgálattal egy meghívásnak eleget téve ellátogattunk a debreceni „Verestemplomba”, hivatalos nevén a Debrecen-Kossuth Utcai Református Egyházközségbe. Látogatásunk célja az volt, hogy megismerkedjünk a diakónia területén szolgáló testvérekkel és kicseréljük a jó gyakorlatokat a két gyülekezet között.
Az Úr már készített nekem valamit – ezt így utólag tudtam magamban összerakni, azt a pár lépést – amiről nem is oly régen tanultunk. Méghozzá egy találkozást egy kedves, idős nőtestvéremmel. Igaz nem én, hanem ő tette meg felém azt a pár lépést – de úgy gondolom ez most lényegtelen is.
Történt ugyanis, hogy az istentiszteletet követően a gyülekezeti házban gyűltünk össze közös beszélgetésre. Azt a feladatot kaptuk, hogy alkossunk párokat és kezdjük el az ismerkedést. Páromul rögtön két testvérem is akadt a másik gyülekezetből, akikkel közösen kezdtünk el beszélgetni. A fiatalabb testvéremmel is azonnal tudtam kapcsolódni. Az idős nőtestvéremről pedig hamar kiderült, Sámson szülötte és 14 éves korában került el városunkból, amikor gimnáziumba ment. Valahogy egyből a szívembe zártam őt. A hozzám fordulása, a kedvessége, a történetének megismerése által éreztem, hogy az Úr hozta „tető alá” ezt a találkozást. Ebéd után is tovább folytattuk a beszélgetést és úgy indított a Lélek, hogy haza is kísértük és útközben még több mindent megismerhettem az élettörténetéből.
Különös játéka ez az Úrnak, mikor ilyen találkozásokat készít el nekünk. Valahogy mindig is nyitottabb és érzékenyebb voltam, vagyok az idősebbek felé. Talán megfog elesettségük, a magányosságuk, az a szeretet, ami legtöbbjükből ára. Jól esik nekik a fiatal szó, az odafordulás és a lehajolás. Jézus is azt kéri tőlünk, hogy hajoljunk le, forduljunk oda a másikhoz, akik szükséget szenvednek. És itt ne csak arra gondoljunk, hogy nincs mit ennie vagy nincs mit innia. Mert sokszor nem ebben szenvednek hiányt az emberek, hanem a jó szóban, a törődésben. Van, hogy elég egy „Hogy tetszik lenni? Hogy vagy? – kérdés és ezt meghallva már ontja is magából a történetét, azt, hogy éppen miben van vagy hol szenved hiányt az, akihez odafordultunk vagy lehajoltunk.
Bár van még hová fejlődnöm és tanulnom ezen a területen is – hiszen aki Jézussal jár az már tudja, hogy sosem vagyunk „készen” – de hálás vagyok az Úrnak, hogy olyan „receptorokkal” áldott meg, mint ajándék, hogy rá tudok hangolódni a másikra, meg tudom érezni, mikor van szüksége egy-egy megszólításra. Tudok érdeklődő és odaforduló lenni. Bár az is igaz – mivel imádok beszélni – néha túlzásba is viszem és ilyenkor a meghallgatás csorbát szenved, de ez is egy olyan újabb terület, ahol szükségem van a „metszőollóra” és a formálásra.
Mindenkinek – akik Jézust vallják megváltójuknak és Uruknak – ad lelki gyümölcsöket az Úr és alkalmassá tesz szolgálati területekre, ahol kamatoztatni tudjuk azokat a lelki ajándékokat, amit tőle kaptunk. Hogy hol képzel el az Úr valójában, részemről még felfedezésre vár, de már néha sejteni vélem – egy-egy ilyen találkozás által is – , hogy hol is tud engem használni, mely szolgálati területeken igazán.
Írta: O. D. É.