Szokás mondani, hogy bezzeg az én időmben…
Szokás persze azt is hozzágondolni, hogy mindezt a mindenkori 40-60 éves korosztály szereti emlegetni, megrökönyödve a mindenkori fiatalság viselkedésén, divathóbortjain. Csakhogy minden viszonyítás kérdése.
A mindenkori 40-60-as korosztály is a maga életszakaszában tud visszatekinteni, s nem a szülei, nagyszülei középkorúságából. Egy azonban biztos: az emberi kihívások, a testi/lelki próbák ugyanolyan rendületlenül kísértenek minden időben.
A keresztyén ember a legnagyobb önmarcangolása „megmérettetésében” áll, persze leginkább a másik ember mérlegére téve mindezt. A másik terhére nézve, a másik gyászát nézve, a másik fájdalmát nézve az enyém nem is olyan nagy…én csak hallgassak, a másiknak sokkal nehezebb, mit panaszkodok én?
És mégis panaszért vágyódunk, mégis jól esne elmondani, hogy félünk, hogy fáj, hogy talán most alacsonyabb hőfokon égnek a hit lángjai az életünkben. De pont azért, mert mi hívő keresztyének vagyunk, nem tesszük, hiszen az rögtön elbukást jelentene. Magunk előtt, a másik előtt. És persze Krisztust mindig kihagyjuk a képletből. Azt soha nem vizsgáljuk, azt soha nem látjuk és érezzük, hogy nála nincs ilyen fokmérő.
Krisztusban nincs kisebb vagy nagyobb fájdalom, csak az ember, aki fájdalmat él. Krisztusban nincs könnyű vagy nehéz gyász, csak megtört szívű gyászoló. Krisztusban nincs ügyesebben hívő, nincs jobb keresztyén. Milyen jó lenne, ha el tudnánk fogadni, hogy minden fogyatékosságunk, minden félelmünk – igen, még a halálfélelem – ellenére is az Övéi vagyunk. Minden önmarcangolás a másikhoz való viszonyításban gyökerezik.
S minden felszabadulás, minden szabadság pedig Krisztusban gyökerezik. Szabad vagyok arra, hogy elfogadjam a sántaságomat, hogy elfogadjam magam talán most küszködőnek, lelkileg megfáradtnak, depresszióval küzdőnek, gyászolónak, félelmet érzőnek. Mert előbb ember vagyok, akit Isten teremtett emberré, ezáltal pedig céltáblája vagyok emberi érzéseknek, rám ható történéseknek, s aztán vagyok keresztyén. Megváltásra, kegyelemre szoruló. Nem magamért, nem azért, hogy igazoljam saját értéktelenségemet, hanem azért, mert van, aki mindezektől hatalmasabb, és van, akinek mindezek ELLENÉRE KELLEK. Így. Ahogy vagyok.
Írta: Szilágyi-Papp Éva