Valami a ’90-es években megváltozott. Lekerültek a kék nyakkendők, az iskolaköpenyt már csak a
keményvonalasok hordták, és már akkor látszott, soha nem leszünk már úttörők. Az iskolákban új
„tantárgy” jelent meg, persze csak délutáni fakultatív programként, a hittan.
Tanárunk, az epres bácsi, vagy ahogy ő magát hívta: az Esperes, egy kis, vékony, kemény fedeles
könyvből tanított, melynek címe: Református keresztyén vagyok. Elmagyarázta a különbséget a
keresztyének és a keresztények között. (Biztos nem figyeltem akkor ,mert a mai napig nem tudom, hogy
melyik vagyok.)
Megkülönböztettük a templomok tetején lévő jeleket; a csillagtól a kereszten át a kakasig, és végig vettünk
egy halom bibliai történetet.
A hittan csúcsa a templomlátogatás volt. Olyasmi volt ez mint, amikor Hámori tanár úr -technika óra
keretein belül- elvitt minket a bútorgyárba szakmai kirándulásra, csak a templomban az emberek
(cigarettájukból sűrű füstfelhőket eregetve), nem mondták: – Ha jót akartok ne gyertek ide!
A templomban nem volt semmi különös, nem kapkodta a fejét az ember a sok csoda láttán, a szokásos
puritán református templom volt.
A református templomokban a padokat szerettem – s szeretem – a legjobban; mennyi történetet mesélnek,
mikor a hívek unalmukban elkezdik belevésni gondolataikat… örök házasságok és tovatűnt szerelmek
kerültek szívkeretekbe, egy-egy unalmas istentisztelet alatt. A kedvenceim a szújáratok voltak, melyeket a
körmömmel előszeretettel szakítottam be, folytatva elődeim munkáját, és közben hallgattam, ahogy
recseg a festék. Mintha kis utakat építenék, útban az üdvözülés felé.
De vissza a templomlátogatáshoz…
Sokáig néztük a nagy semmit, mikor esperes bácsi hangja megtörte a csendet.
– Ez pedig a szószék. -mondta.-Innen hirdeti a lelkész Isten igéjét. Menj fel fiam a szószékre, és mondj
valamit! -szólt hozzám.
– Én? -kérdeztem.
– Igen, te. – és jelentőségteljesen rám nézett.
Felkaptattam a szószék lépcsőjén. Azt hittem, hogy soha nem érek fel a tetejére. Mintha a Himaláján
felépített templomok végtelen lépcsősorait láttam volna magam előtt. Közben az járt a fejemben, mit
fogok mondani. Mikor felértem, alig láttam ki a szószékből.
Megkérdeztem, hogy mit mondjak.
– Mondd azt, hogy „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!
És az Úr szólt, de szolgája még sokáig nem hallotta meg.
A templom közelébe se mentem, és közben eltelt, vagy tizenöt év. De úgy látszik, ha az ember süket, vagy
nem tudja, mit csináljon vagy esetemben nem figyel, Isten elébe jön, kézen ragadja, és viszi. Így történt,
hogy a kollégiumi szobatársam egy napon teljesen váratlanul megkérdezte.
-Feri, nem keresztelkedünk meg?
Mintha csak erre vártam volna, gyorsan igent mondtam, mert játszottam én már a keresztelkedés
gondolatával régóta, de egyedül sehogy se vitt a lélek arra, hogy keresztvíz alá álljak. Ezzel a
keresztelkedéssel, ahogy mondani szoktam, nem egy korszak zárult le, hanem egy új kezdődött, egy
nagyon szép, de nehéz korszak.
Mikor hazamentem Gyulára, vasárnap elindultam a templomba. Megkeresztelkedve már felhatalmazva
éreztem magam, hogy átlépjem a templom küszöbét. Tudom, hogy ez butaság ,de nálam így volt.
Végighallhattam az igehirdetést, és a záróének után kifelé indultam a templomból. Ekkor észrevettem,
hogy szembe jön velem az esperes bácsi (nekem már csak az marad) megállt előttem, és tizenöt év után
ennyit mondott:
– Megjöttél? Már vártunk!
Ha úttörő nem is lett belőlem, lettem útkereső, és ez az út, Jézus Krisztus.
Ő az Út az Igazság és az Élet. Őt keressétek!
Írta: Vígh Ferenc