Fekete Zsófia vagyok, 18 éves és kb. 3 éve tértem Istenhez. Az idei ifjúsági napon ismét lehetőségem nyílt bizonyságot tenni, viszont nem éreztem, hogy meg kellene tennem, úgy gondoltam, meghagyom a lehetőséget másoknak.
Viszont napokig mocorgott bennem ez a dolog, nem tudtam elengedni a bizonyságtétel gondolatát, ezért Istenhez fordultam a kétségeimmel. Ő pedig két nap múlva az Ő igéjén keresztül bátorított engem arra, hogy beszéljek („Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.” – 1Thesszalonika 5:14).
De kezdjük az elején. 13 éves voltam amikor az anyukám hatására elkezdtem a konfirmálást. A lelkész, akinél elkezdtem konfirmálni a nővérem ifivezetője volt. Általa pedig már ismerős volt a terep, hiszen kiskoromtól fogva bibliatáborokban töltöttem a nyár egy részét. Ennek ellenére azt éreztem, hogy nem vonz Isten és nem különösebben érdeklődtem iránta. Az Úr pedig döntés elé állított (amit akkor még nem tudtam, hogy Ő volt), mivel lelkészváltás volt Sámsonban a konfirmációm évében és eléggé elhúzódott ez a folyamat. Dönthettem volna úgy, hogy kilépek a csoportból és dönthettem úgy, hogy a sok zűrzavar ellenére folytatom. Folytattam. Aztán lekonfirmáltam és csodálatos embereket ismerhettem meg ezalatt az idő alatt.
Elmentem az első ifitáboromba 14 éves kislányként és hallgathattam a nagyokat, ahogy bizonyságot tesznek az Úrról és elmondják, milyen nehézségekbe ütköznek nap mint nap. Ez volt az első Isten-élményem, amikor azt éreztem, hogy hű mennyire hálás vagyok azért, hogy én ezt hallhattam.
Az ifibe járás első néhány hónapjában főként a közösség vonzott. Sosem voltam sem visszahúzódó, sem csendes, inkább harsánynak, energikusnak és örök vidámnak mondanám magam, ezért nem esett nehezemre beilleszkedni a közösségbe. Örültem, hogy végre van egy közeg, ahol otthon érzem magam és meg merem osztani azokat a gondolataimat, amiket más közegben nem feltétlenül. Pontosan nem tudnám megmondani mikor tértem meg, csak azokat a fő eseményeket tudom, amik a megtérésemhez vezettek. Szanyi Rékával, egy nagyon bizalmas jó barátnőmmel elmentünk egy őszi Refisz hétvégére a Debreceni Református Kollégiumba.
Rengeteg keresztény fiatallal találkoztam, akik nem szégyellték felvállalni a hitüket Krisztusban és nagyon örömteljes volt átélni velük együtt a dicsőítés szépségét, a csendes alkalmak nyugalmát és Isten szeretetét. Viszont ahogy tudjuk, az Istennel való kapcsolat nem csak szeretet és béke. Sokszor harc és küzdelem jellemzi, ami az én életemből sem hiányzott.
Szerelmes lettem egy fiúba és nagyon sokáig a saját elképzeléseimet követtem vele kapcsolatban. Nem voltam hajlandó meghallani azt, hogy Isten nem akarta, hogy szerelmi kapcsolatban legyek, hiszen még a vele való kapcsolatom is kezdetleges volt és magamat sem ismertem szinte semennyire. Rengeteget bánkódtam és szenvedtem. Őrlődtem magamban, hogy vajon velem van a baj? Szomjaztam a szeretetet, amit Istentől kellett megkapnom, nem pedig egy másik embertől, aki nem is lett volna képes megadni azt, amire szükségem lett volna. Mai szemmel már hálás vagyok az Úrnak, hogy nem engedte, hogy sérüljek amiatt, mert a saját fejem után mentem, nem pedig az ő tervét követtem.
Eközben rengeteget fejlődött a kapcsolatom Istennel és már az ifibe járás is főként miatta volt öröm. Részt vettem az első szolgálatomon az Exoduson, ahol elmondtam az ELSŐ bizonyságtételemet. Félreértés ne essék, nem igazán saját akaratból😊. Tiszi azt mondta, bedob a mélyvízbe, mert tudja, hogy képes leszek úszni és így is volt. Bár izgultam és remegő lábakkal álltam az emberek elé, Isten rajtam keresztül közölte, amit mondanom kellett. Azóta már másik 2 Exodus csapatban szolgáltam és hirdettem Isten dicsőségét.
Elköteleztem magam mellette és eldöntöttem, hogy vele együtt akarom járni azt az utat, amit életnek hívunk. Most pedig megérkeztünk a jelenbe. Mára már szerves tagja lettem az ifinek és a gyülekezetnek is, amiért csak Istené a dicsőség és a hála. Szereplője lehettem és lehetek egy színdarabnak, amit Isten súgott az írója szívébe. Egy történet, ami egy testvérpárról szól és arról, hogy mekkora a buzgó imádság ereje.
Persze most sem hibátlan az Istennel való kapcsolatom. A mai napig hibázom és elbukom, azzal a különbséggel, hogy Istennel teszem mindezt. Neki mondom el és Tőle kérek tanácsot és útmutatást. A gyengeségem a szeretet. A túlzott vágyakozás a szeretet után. A szerelem illúziójának kergetése. A családomban a szüleim kapcsolata nem mindig felhőtlen és sokszor érzem azt, hogy csak csalódást okozok nekik. Nagyon jó gyerekkorom volt és mindig számíthattam a családomra, de volt egy pont mikor megkérdeztem magamtól, hogy mégis miért jöttem én erre a világra? Van egy kerekesszékes testvérem, aki oxigénhiánnyal született és a fogyatékosságával éli a mindennapjait. A másik nővéremmel ikrek és koraszülötten hozta őket édesanyám a világra. Az egyik szüleimmel való veszekedéskor apukám hozzám vágta, hogy ne felejtsem el, hogy én csak azért jöttem a világra, hogy Bogit (a kerekesszékes testvéremet) kiszolgáljam. Azóta már persze bocsánatot kért és megbeszéltük. Én mégis úgy érzem örökké belém égett ez a mondat.
Az életem ezen része még rendezésre vár, de bízom Isten kegyelmében és abban, hogy általam áldottá teszi a családomat is. Engem pedig Isten a lehető legjobb irányba formált. Régebben eléggé labilis voltam lelkileg, és híján álltam az önbizalomnak. Mára megtanultam értékelni önmagam és azt, amit magamnak és másoknak képes vagyok nyújtani. Nem mondom, hogy vége a fejlődésemnek, hiszen van még mit javítani a naivitásomon és a problémakezelésemen és azon, hogy türelmesen várjam azt az embert, akit Isten nekem rendelt, viszont tudom, hogy jó úton járok jó emberekkel, és a legfontosabb, hogy az Úrral együtt. Én pedig mindezzel megelégszem.
Írta: Fekete Zsófia