Tiszi egyik bibliaórán megkért minket, hogy akit indít a Lélek, tegyen bizonyságot a soron következő egyik evangelizációs estéjén. Bennem akkor megfogalmazódott, hogy nekem is lenne mit mondanom. Én is elmehetnék. És az Úr csodás mondatokkal meg is fogalmazott mindent. Olyan szép gondolatok, mondatok futottak át az agyamon, a szívem is bele dobbant. És persze semmit nem írtam le belőle. És nem is jelentkeztem Tiszinél. Az Úr kegyelméből voltak nálam engedelmesebb szolgái, akik megtették.
De a Lélek tovább dolgozott bennem. Lemaradásban vagyok a napi ige ószövetségi részével, Sámuel könyvével. A napokban alkalmam nyílt kicsit felzárkózni. Abból is csak azt kaptam, hogy mondjam el, amit kaptam. Adjam tovább a kegyelmét. Erre el is döntöttem, hogy leírom ide a blogra, ha már szóban nem tettem meg. De az Úr nem egészen így gondolta. Ugyanis egy teljesen váratlan időpontban a kollégáimnak mondhattam el a bennem megfogalmazódott gondolatokat. Elmondhattam nekik, hogy én mit kaptam az Úr kegyelméből. És ők meghallgattak. Nem nevettek ki. Igaz elmondták, hogy ők ezt nem értik és nem is érzik, hogy szükségük lenne ilyesmire. Elmondtam, hogy szoktam imádkozni értük, a megtérésükért. Ezen is csak mosolyogtak. Mégse éreztem úgy, hogy megszégyenültem volna. Az Úr nem hagyta.
Ebben a mai ige is megerősített (Róm 11, 1-10), vagyis inkább annak magyarázata: „A mennyei Atya nem küld oda minket, ahol nincs olyan, aki miatt szolgálnunk, szenvednünk kell. És ez még akkor is igaz, ha a tapasztalás vagy az általánosítás mást mond. Még akkor is igaz, ha mi nem is tudunk róla.”
Így nem tartom fölösleges dolognak, hogy megvallottam hitemet olyanoknak, akik csak megmosolyogtak. Hiszen az Úr ismer mindenkit. Ő tudja, minek mikor és miért kell megtörténnie. Hála és dicsőség Neki mindezért!
És azt, hogy mit mondtam a kollégáimnak? Következő írásomban veletek is megosztom.
Írta: Sáfár Noémi