Az elmúlt időszakban sajnos több temetésen kellett megállnom a ravatalozónál. Az egyik szertartáson elhangzott, hogy a gyászban vagyunk a legmagányosabbak. Akkor elengedtem a fülem mellett, de nemrég egy bibliaórán fél mondat erejéig újra elhangzott ez.
Ami szerintem igaz is, ha nincs az Úr az életünkben.
Édesapám nem sokkal megtérésem után halt meg. Meggyőződésem, hogy ez volt a legfőbb oka az Úr közbelépésének az életembe. Azt gondolom, hogy a halál, a veszteség terhét könnyítette meg számomra. Úgy beszéltem erről, hogy nekem mennyivel könnyebb volt Krisztussal, mint az anyukámnak, vagy a tesómnak. Nem vártam el senkitől, hogy megértsék a gyászomat. Ők pedig csak bántották egymást, és másokat fájdalmukban. Mindez igaz is, de tegnap más megvilágításban láttam meg ezt: a magányosság oldaláról.
Én világ életemben a magányossággal küzdöttem. Ahogy telt az idő, ehhez elég szépen párosult a bűneim miatt érzett szégyen, ami csak még jobban táplálta ezt az érzést bennem. Hol dühös voltam, hogy csendben szenvedtem. Gyakorlatilag az összeroppanás szélén álltam már.
Az Úr mindezt pontosan tudta. Tudta azt, hogy nem a halál, vagy a veszteség terhétől kell engem megmentenie, hanem a gyász magányától. Tudta, hogy azt már egyedül nem bírnám el.
Visszagondolva, hogy milyen lelkiállapotban voltam akkor, amikor felfedte magát előttem, ezzel egyet is értek. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha… Hálás vagyok az Úrnak, hogy nem is kell elképzelnem.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy belépett a magányos világomba, és megszabadított, hogy velem van minden nap. Beszélhetek hozzá bármikor, ha szükségem van rá. Nincs számára alkalmatlan időpont.
Tudom, sokan vannak, akik gyászolnak. Van, aki hosszabb, és van, aki rövidebb ideje. Nekik üzenem, hogy nem kell egyedül lenni benne. Mindenki mellett ott áll az Úr, csak engednünk kell, hogy segítsen.
Írta: S. N.