Jó esetben minden keresztyén ismeri a megváltásának alapjául szolgáló három szót: miattam, helyettem, érettem. Miattam, helyettem és értem történt mindaz, amit Jézus Krisztus a kereszten vállalt. A golgotai áldozatot, a kegyelem tényét, hogy úgy szeretett Isten engem is, hogy megengedte magának, hogy Fia életére nemet mondjon, azért, hogy rám viszont igennel feleljen. Miként hűen teszünk fogadalmat, péteri vehemenciával, hogy veled, Uram, a halálba is, olykor fel sem tűnik, hogy a soron következő élethelyzetben egészen biztosan megpróbáltatik a hitünk.
Életem és lelkipásztori szolgálatom jelenlegi időszakában különösen nagy hangsúlyt kapott a nagyhét. Rádiós szolgálatra való felkérés, lelkigondozói képzés, és a gyülekezeti alkalmak is több oldalról emelték fókuszba számomra a nagyhét történéseit. A személyes hitem szempontjából nem vagyok ma született. Tulajdonképpen, amióta az eszemet tudom, ismerem Jézust, s az ismerettől egészen fiatal koromban vezetett el Isten az élő hitre. Mi újat tartogathatna még számomra a Mindenható? Mi az, amit még nem olvastam, nem hirdettem, nem hallottam valamiképpen a Szentírásból? Mi az, amit ne igyekeznék megtartani, amiről mondjuk úgy, fogalmam se lenne? Valahogy azt képzelem, Isten ennyit mondana: „elfogadom a kihívást.”
Ezeket a kérdéseket nem tettem fel, de úgy születtek meg utólagosan, hogy egy elképesztő eseményen keresztül szakadt fel belőlem a valóság ténye, annak megélése, hogy „miattam” is történt a kereszthalál.
A legutóbbi lelkigondozói képzési napon lehetőségünk volt a bibliodráma eszközén keresztül eljátszani a Jézus Pilátus előtti megállásának eseményét. Megvallom őszintén, eddigi életem során soha nem tudtam igazán, szív szerint elítélni Pilátust. Lehet, hogy hiányzik belőlem a totalitárius gondolkodásmód, de az utolsó szó jogát valahogy mindig az Úrra bízom. Egyértelműnek éreztem, hogy ebben a játékban Pilátus szerepére vágyom, s miután a bibliodráma lehetővé teszi, hogy úgy játsszunk, ahogyan mi gondoljuk, akár meg is változtathatjuk az események menetét, bátran és szívdobogással álltam a feladat elé, hogy megérezhessem, mit élhetett meg Pilátus, miközben Jézus feletti döntését meghozta. A jelenet feldolgozása során az egyik csoportvezetőnk kulcsfontosságú mondatot intézett felém: milyen érdekes, hogy Pilátus akár fel is menthette volna Jézust. Ennek a mondatnak elhangzásakor éreztem, hogy elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Mázsányi súlyként nehezedett előbb az elmémre, majd a lelkemre mulasztásom ténye, pedig voltaképp semmi rosszat nem tettem, hanem a szentírási „forgatókönyvet hoztam”.
Nem igazán tudtam ettől elszakadni, s olyan fájdalommal szakadt fel lelkemből az igazság, „nem mentettem meg”, hogy talán még soha életemben nem éreztem ennyire húsig és csontig maróan, mit jelent az, hogy Jézust én is a keresztre szegeztem.
Az önvád nem segít, s a feloldozó kegyelmet ott éreztem meg, amikor tudatosítottam magamban, lejátszhatjuk százszor is, elbeszélhetjük, sajnálhatjuk Jézust ezerszer is, a megváltásnak meg kellett történnie. Nincs B verzió, csak a fájdalmas ám örökéletet adó tény, hogy az Isten Fia miattam, helyettem és értem is szenvedett.
Nagypéntek tragédiája az ember tragédiája. Az én tragédiám is. Miért? Hogy újjáépíthessen a felfoghatatlan kegyelem, az én Krisztusom.
Szilágyi-Papp Éva Adrienn lelkipásztor