Kb. 2 évvel ezelőtt kezdődött azzal a történetem, hogy elkezdtem érezni egyfajta vonzást. Akkor még azt sem tudtam mi ez, egyszerűen csak el akartam menni vasárnaponként az istentiszteletekre. Még akkor is, ha semmit nem értettem az egészből. Majd egy sólyomkővari hétvége után már azt vettem észre, hogy ott ülök a bibliaórákon. Amikről azelőtt nem is hallottam, mivel süketen ültem a templomban. Valahogy elkezdtem hallani és érezni is az igék üzenetét, eleinte homályosan, halkan, aztán egyre élesebben. Elkezdtem olvasni, videókat nézni, dicsőítéseket hallgatni. Elindultam egy számomra ismeretlen úton, ahol akkor még csak annyit éreztem, hogy valaki fogja erősen a kezemet és vezet. De nem szeretném hosszan elmondani a megtérésem történetét (akit érdekel az a blogunkon visszaovashatja).
Most azt osztanám meg belőle, hogy miből hozott ki engem Krisztus, mit adott nekem. Megmutatta az Úr, hogy mi hiányzott egész életemben: Ő és az Ő figyelme, szeretete, mert utólag már tudom, hogy mindvégig velem volt, csak homály takarta el előlem.
Én mindig is egy magányos ember voltam. Annak ellenére, hogy szerető család vett/vesz körül. Alapérzések: nem vagyok elég, jó…na már megint ezt is elrontottam…nem szeret senki…hogyan is szerethetnének engem…nem ért engem senki…útálom magam…a testemet…stb…Falakat húztam fel magam köré, hogy mások ne lássanak meg és ne is kerüljenek hozzám közel. Így védekeztem. Ezek belső harcok voltak, csak kevés került ki a felszínre és az is rendszerint rossz döntések sorozatában jelentkezett. Ami csak tovább rontotta a helyzetet. Se barátok, se barátnők, hiszen szégyelltem magam és nem mertem megnyílni senkinek.
Na egy ilyen mély pontomon láttam meg Krisztus kinyújtott kezét és hallottam meg igazán a hangját….Én itt vagyok…látlak…látok benned mindent…nekem nem kell megjátszanod magad…nincs szükség álarcra…szeretlek téged mindenestől. Miután ezt megéreztem, fel tudtam szabadulni bűneim szégyenteljes terhe alól. Mert van valaki, akinek bármikor bármit elmondhatok, nem fáradt, nem gondterhelt, Neki mindig fontos vagyok, annyira, hogy még születésem előtt eljött közénk, emberré lett, szenvedett ártatlanul és meghalt értem is a kereszten, azért, hogy én átélhessem kegyelmének felszabadító erejét. Hála Neki mindezért!
Még erősebb vonzást éreztem, hogy kapcsolódjak a gyülekezethez. Na és ez azért nem volt egyszerű számomra. Alapból nagyon nehezen alakítok ki kapcsolatokat. Még az iskolai szülői csoportokhoz sem tudok érdemben csatlakozni…és ehhez meg is vannak a saját erős indokaim…De az Úr ezzel nem nagyon foglalkozott, mert nem hagyta, hogy ezek a félelmeim visszatartsanak a gyülekezettől. Ő pontosan tudta, mire van szükségem. Tudta, hogy egyedül képtelen vagyok ilyesmire. Pedig mindennel próbálkoztam…bibliaórák végén mikor, láttam a csoportosulásokat, felpattantam és rohantam is kifele…jaj csak hozzám ne szóljanak…de még így is mindig volt valaki, aki, ha más nem egy-egy szót utánam szólt…így egyre beljebb és beljebb kerültem.
Sőt nagyon hamar társakat is kaptam, egy ugyan olyan kezdő lépéseket megtevő személyt és egy kicsit már régebbi motorost. Az Úr szépen elrendezett mindent, hogy még véletlenül se tudjak meghátrálni. Pedig lett volna miért. Mert hiába elrendezettnek tűnhet az utam, azt tudni kell, hogy nem fogadtak tárt karokkal, amikor elkezdtem járni templomba vagy biblia órára. Sőt ugyanazokon mentem keresztül, amiket korábban felhoztam magamnak kifogásként, miért ne járjak közösségbe. Mai napig felemlegetem a nagy öregjeinknek azt a „lelkesítő” hozzáállását, amit kaptam tőlük. Mikor elmeséltem a megtérésemet volt, aki csak hümmögött (hitte is meg nem is), volt, akitől azt kaptam válaszul, hogy lesz még majd megpróbáltatás, megtöretés, szakadás. De az Úr hamar megéreztette velem, hogy nem kell mástól várnom az elismerést, csak Tőle és ez elég. Persze voltak, akik a nyakamba borulva örültek az újjászületésemnek.
Ketten kezdőként azt éreztük, hogy lepattintanak minket, elbeszélnek mellettünk. Úgy egyeztetnek programokról, hogy meg se kérdeztek minket, akarunk-e részt venni bármiben. Mi ezt többször szóvá is tettük…úgymond kiabáltunk befelé a partvonalról, hogy hahó…mi is itt vagyunk…segíteni szeretnénk…sőt még egy közös póló is készült…mi is itt vagyunk felirattal…
De volt valaki az akkori csapatból, akit az Úr mellénk rendelt, bátorított minket, segített nekünk a beilleszkedésben. Az Úrnak hála, sikerült is. Többet kaptam, mint valaha gondoltam volna. Testvéreket. Lelkes csapat alakult ki, ami azóta is növekszik az Úr kegyelméből. Nagyon sok mindent közösen csinálunk, megosztva egymás között a feladatokat, élményeket. Megmutatta nekünk az Úr a közös ima erejét. Megtanított minket egymásért imádkozni. És csak Ő tudja, mennyi minden van még elkészítve nekünk, Általa.
Mindebből azt szeretném átadni, hogy nem kell félni, nem szabad hagyni, hogy a kifogásaink, a vélt vagy valós személyes sérelmeink visszatartsanak. Csak azért, mert nem mindenki ugrik a nyakunkba mikor keressük a kapcsolatot, ne riasszon vissza. Mert hiszem, hogy ha az Úr elkezd hívni valakit, akkor azt nem véletlenül teszi. Az is biztos, az Úr elrendezi, hogy legyen legalább egy valaki, aki átsegíthet a kezdeti nehézségeken. Hiszen, ahogy mondtam, hozzánk is az elején szinte csak 1 valaki lépett oda, megszólított és bátorított minket. Üzenem azoknak, akik keresik hozzánk az utat, lássák meg azt, hogy attól, hogy az Úr, Krisztus által megváltott gyermekei vagyunk, tele vagyunk még hibákkal, van még hova fejlődnünk. Hálás vagyok az Úrnak, hogy ebben nap mint nap segít nekünk.
Dicsőség és hála az Úrnak mindezért!
Írta: Sáfár Noémi Rozália