„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” Jn 8 , 36.
A lelkipásztor a nagyközségben működő Gyermekváros közvetlen szomszédságában élt. Sokáig zárt kapuk választották el a gyermekektől. De eljött az idő, amikor már oda is be lehetett menni és megkezdhette a hittan oktatást ott is. Igaz, hogy egészen más világ fogadta, mint amit megszokott. A gyermekek között általában igen otthonosan mozgott, figyeltek rá, játszott is velük, nagy gyermekbarát volt. Itt pedig csődöt mondott. Az órán a gyermekek a padokon ugráltak, bármit próbált velük kezdeni, semmi sem sikerült.
Nem is baj, hogy csődöt mondott, kellett az alázat ezen a területen is. Egyik gyermekmissziós munkatársát küldte be, aki egészen jól elboldogult a gyermekekkel.
Hamarosan néhányan onnan is átjártak a gyermekistentiszteletekre. Egyik kislány, miután megtapasztalta a lelkész szeretetét, figyelmét, bátorságot vett, hogy élete legnagyobb titkát megossza vele. Egy meghitt pillanatban, mikor csak ketten voltak, megszólalt: – Tetszik tudni, én börtönben születtem. – A lelkész csodálkozására elmondta, hogy édesanyja éppen börtönbüntetését töltötte, amikor ő a börtönkórházban megszületett.
Tudod – válaszolta a lelkipásztor – én is börtönben születtem. – Nagy szemeket meresztett a kislány erre a hihetetlen hírre. – A „bűn börtönében”. Mint minden ember. Egy órán át beszélgettek arról, hogy nem is a testi születésünk helye az igazán döntő, hanem az az állapot, amelyben erre a világra érkezünk. Feltárult a kislány előtt, hogy minden ember „börtönben” születik lelkileg. De Jézus azért jött erre a világra, hogy megszabadítson bennünket ebből a „börtönből”.
Miután legféltettebb kincsét megoszthatta a lelkipásztorral, rendszeresen átjárt a gyülekezeti terembe, ahol folytatták a „bibliatanulmányozást”.
A lelkipásztornak eszébe jutott a századik bárány esete. Ahogyan Jézus önmagáról beszélt, amikor a Pásztor ott hagyta a kilencvenkilenc bárányt és ment a századik után. Addig kereste, amíg megtalálta. Nagy volt az öröme, ahogy vitte vissza őt is a nyájába.
Ilyen a mi Pásztorunk. Hányan elcsatangoltak, talán nem is tudják, hogy mennyire hiányoznak a Pásztornak. Ő nemcsak az életét adta értük, hanem az életét szeretné adni nekik.
Ez a leány felnövekedett. Családja lett. Soha nem felejtette el a legviharosabb években sem, életküzdelmei közepette sem, hogy ki az ő szabadítója. Nemcsak itt a földön, hanem örökre.
A lelkipásztor – e sorok írója – nem tudja, merre jár, hogy van az az egykori kislány, de egy fohászt most is tehet érte: – Uram, aki „börtönben született”, és akit abból a másik „börtönből” is kihoztál, hadd járjon Veled itt a földön és majd a mennyben is.
Írta: Végh Tamás ny. lelkipásztor
