Sokszor beszélgettünk már arról, hogy milyen nehéz egyensúlyban tartani a hitéletünket a magánéletünkkel. Milyen nehéz beosztani az időnket, hogy mindenre jusson elegendő. El tudjunk menni templomba, esetleg bibliaórára és még valamilyen gyülekezeti alkalom is jó lenne, de persze mindezt úgy, hogy a családi életünk, a magánéletünk ne sérüljön. Hiszen legtöbbünk családja felemás igában van. Mi persze minden igényt ki akarunk elégíteni és mindenütt jelen akarunk lenni.
És mi történik akkor, ha ez mégsem megy? Ha elfogyott a beosztható időnk? Elkezdünk sakkozni, osztani-szorozni, beosztani az időnket. És valljuk be őszintén, nem a magánéletünkre szánt időből kezdünk el faragni.
Ez számomra is nagy dilemma, szinte mindennapi harc. Bevallom őszintén, sokszor már akkora tehernek érzem, hogy legszívesebben kiáltani tudnék a feszültségtől. Miért kell ennek így lennie? Miért nem lehet szabadon azt tennem, amire elhívást érzek az Úrtól? Miért kell azt látnom, hogy sokan körülöttem az első szerelem tüzében aktívan részt vettek a közösség alkalmain, most meg már csak a kifogásokat hallgatom: hát a családra is kell idő, megharagszik ez és az, nem érzek elhívást most ehhez, olvasok és otthon is hallgatok igehirdetést online…és megannyi számomra szívszorító hangzatos szó.
Talán elfelejtettük a fontossági sorrendet? Vagy csak meg akarjuk tartani az előző életünket is? Biztos, hogy valóban nem érzünk elhívást az adott alkalomra, vagy csak a kényelmességünk mondatja velünk ezt?
Magamra nézve a fenti kérdésekre igen a válaszom. Legalábbis ezt vettem észre magamban, mikor legutóbb megterhelődtem ezzel a helyzettel. Rájöttem, hogy próbálok mindent abban a mederben tartani az életemben, mint megtérésem előtt. Vagy legalábbis azt érzem, hogy abba az irányba terelődik vissza. Pedig az elején a mindennapjaimban sokkal több idő jutott Isten igéjére. Volt időm olvasni, videókat nézni és hallgatni, együtt lenni testvérekkel, sőt beszélgetni velük. Mindemellett jutott idő a családra is. Most viszont azt érzem, hogy se erre se arra nincs időm. Folyamatosan csak ezt az egy mondatot hallom a fejemben: uh nem jó, mert nincs időm rá.
Kérdezem magamtól, Krisztus nem azért lépett be az életembe, hogy megváltoztassa annak addigi menetét? Akkor mégis miért kezdem újra az előtte lévő, nyomorba és sötétségbe vezető életemet élni? Hiszen Ő arra hívott el, hogy vele éljek tovább, akkor miért kezdek egyre kevesebb időt vele tölteni? Elhívott egy gyülekezetbe, hogy ne legyek egyedül, adott testvéreket, hogy amiket olvasok és hallgatok meg tudjam osztani velük, és együtt fejlődjünk hitben, akkor most miért töltök egyre kevesebb időt velük? Miért utasítom el a közösségi alkalmakat? Ő mindenét feláldozta értem, szüntelenül közbenjár értem, akkor én miért nem merek több időt áldozni neki, akár még a magánéletem rovására is? Úgy érzem, nem harcolok eléggé a világgal, a kényelmesebb megoldást választom.
Tisztában vagyok vele, hogy nem azt kéri, hogy elhagyjuk családunkat-legalábbis nem fizikálisan-, de azt kéri, hogy a fontossági sorrend felé tolódjon, hiszen, ha nem változik semmi az életünkben, akkor mit mutatunk ezzel a családunknak? Hogyan láttatjuk meg velük azt a változást, amit egyedül Krisztus tud véghezvinni bennünk? Miért nem merünk akár még feszültségek árán is több időt tölteni vele? Az én válaszom mindezekre a kényelem, kényelmes keresztényként kezdtem el élni.
Legalábbis eddig ezt tettem! De már nem így akarok élni!
Uram, bocsáss meg nekem, mert kényelmi kereszténységet öltöttem magamra. Észre sem vettem, hogy mennyire eltolódott a fontossági sorrend az életemben. Már nem kereslek téged úgy, már nem imádkozom úgy, már nem vágyok úgy a közösségbe, mint kezdetekben. Kérlek, ne engedd ezt tovább romlani! Kérlek, segíts, hogy újra lelkesen tudjak harcolni bárkivel szemben a veled töltendő időért! Vezess, hogy újra te légy életem alfája és omegája. Fiadért kérlek, hallgass meg! Ámen
Írta: S. N. R.