Múlt szombaton szervezte meg gyülekezetünk az ötödik ifjúsági Egyszavas találkozót.
Volt ezen az alkalmon egy előadás, ahol felkeltették az érdeklődésem az iránt, hogy ki vagyok én. Az egyik gyakorlati feladat ugyanis az volt, hogy a kivetítőn megjelent egy nyolcvan melléknévből álló szódoboz, amiből ki kellett választani hármat, ami jellemző rám és kettőt, amilyenné válni szeretnék. A mellettünk ülő emberrel volt öt percünk ezt átbeszélni.
Az elmúlt időszak igei, gyülekezeti alkalmai során az ige is önismereti kérdéseket hozott elém, így úgy érzem, most ezzel kell foglalkozzak.
A negyvenes éveim elején járva újra és újra foglalkoztat valamiért, hogy ki vagyok én, miért vagyok olyan amilyen, hogyan lehetnék jobb, és így tovább. Ennek igazából tudom is az okát, mélyen legbelül: valahol elakadásom van és Krisztus tovább akar vinni. Tudom, hogy a nehézségek közepette is felemel. Sokszor tapasztaltam. Ilyenkor mindig eszembe jut azoknak az élete, akik valamilyen lelki vagy testi nyomorban élnek. Lehetnék én is a helyükben, de Isten nem így akarta. Ő engem ide és így teremtett. Amíg nem törődtem Vele, addig a látható dolgokra figyeltem. Most viszont, mióta Vele járok a belsőm, a békém foglalkoztat és az, hogyha magamat ismerem, szeretem, csak akkor tudok mást is szeretni, mert a szeretet a legfontosabb. Ki vagyok én az előadáson kivetített nyolcvan melléknév közül? Rájöttem, hogy mind bennem van, de ha csak a negatív tulajdonságokat engedem érvényesülni, akkor elvesztem.
Például a panaszkodós jelző is a sok szó között szerepelt, amit a hétfő reggeli áhítat elém is hozott szépen. A tükör elém került. Meg is fogadtam, hogy nem panaszkodom, mert a panaszkodás Isten elleni bűn. Ez kb. fél óráig ment is. Rájöttem, hogy ez nekem nagyon nem megy. A panaszkodás rengetegszer dől belőlem. Van még mit lemetszeni arról a bizonyos tőkéről…
Miközben kapkodtam a fejem, és többször is szólt az ige, hogy csendesedjek el, hogy csakis akkor hallhatom meg, mit akar ezzel a nagy önismereti katyvasszal kezdeni bennem Isten, Tiszi megszólított a templom udvarán. Fel szeretne kérni egy másik szolgatársammal együtt, hogy vállaljuk el az ifjúsági hétvégén a konyhai feladatokat – hangzott tőle. A felkérésre már szinte akkor azonnal igent mondtam, de a családom beleegyezése még kellett, és kértem egy nap megbeszélési időt.
Másnap természetesen igent mondtam, mert Istent sokféleképpen lehet szolgálni. A nagy önismereti keresgélés közben szólt ismét, hogy szüksége van rám. Valaki imádságban hordozva, valaki ötlettel, valaki anyagiakkal, valaki pedig éppen fakanállal a kezében szolgál, mert ezt a talentumot kapta.
Amire most tanított Isten az az, hogy csak úgy tud használni, ha a nyelvemet megfékezem, segítek a bajbajutottakon, hogy meglássák bennem mások is Krisztust, panaszkodás nélkül.
Írta: M. G. G.