“Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók.” 1Jn 2, 19
Mindannyian tapasztaltuk már azt, hogy olyan sokan megfordulnak a gyülekezetünkben, közösségeinkben, egy ideig lelkesen részt vesznek alkalmakon, szolgálnak, ott vannak a sűrűjében, aztán egyszer csak eltűnnek. Lehet nem azonnal, hanem fokozatosan vonják ki magukat a közösségi életből. Néha vitát gerjesztenek, ha valami nem jó nekik vagy éppen valakikre fogják, hogy beszóltak nekik. Nem kapták meg a szeretetet, meg, ahogy az ifisek mondják: „kinőttek a közösségből.”
Érthető lenne a kifogás, ha valahol feltűnnének a gyülekezetben vagy más gyülekezetbe kezdenének járni, de nem ez van. Elhagyják a közösséget. Vallom, nem mindig a közösség az oka. Bár nem vagyunk tökéletesek és követünk el hibákat, néha vállalhatatlanul bánunk egymással, de nincsenek olyan konfliktusok, amiért ott lehetne hagyni Krisztust. Pedig általában a gyülekezet elhagyása sok esetben magát a hit gyengülését és a Jézustól való elfordulást jelenti.
A lelkipásztori szolgálatom alatt rengeteg ilyet éltem meg. Eleinte nagyon magamra vettem ezeket. S a gyülekezetek még inkább elkeserítőnek tartják ezeket a folyamatokat, hiszen minden ember jelenléte egy csoda a közösség életében és Isten emberszerető valóságának a bizonyítéka. Amikor valaki elmegy, olyan, mintha csődöt mondanánk.
Lehet nem mondjuk ki: olyan, mintha Krisztus munkája csődölt volna be. Önemésztés, bűnbak keresés, lelkipásztor, közösség hibáztatás. S ebből fakadó megkeseredés és lendületvesztés. Olyan, mintha valamiben kudarcot vallottam volna. Nem mintha én képes lennék valakit is meggyőzni, megtéríteni vagy megtartani a közösségben és a hitben. Elég, ha úgy élem meg! – Nem, nem erről van szó. János levelében rámutat az igazi okokra. Mindig vannak, akik odaszegődnek Krisztus népéhez, akik abból nőnek ki. Élvezik a közösség erejét, a rá vetülő fényt, a lehetőségeket, megcsillantják képességeiket. Egy támogató, teret biztosító közösség vagyunk.
Hogy egy példát mondjak, ha összeszámolnánk, hány afroamerikai énekes jön gyülekezetekben működő gospel kórusokból, rácsodálkoznák. Pláne ismerve későbbi szörnyű életüket. Tisztelet a kivételeknek.
Közülünk indulnak el. De nem velünk van igazán bajuk, s nem is a közösséggel. Jézussal van bajuk. Amikor komolyra kellene forduljon a dolog, egyszer csak szűk lesz a keret, sok az alkalom, sok az elfoglaltság. Kezd kényelmetlen lenni a közeg. El kellene köteleznie magát az embernek, mint egy hosszan tartó párkapcsolatban, de nem akarnak tovább lépni. Akik közénk tartoznak azok, akik szeretik és követik Jézust. S annak, akinek Jézus túl sok, vagy túl sokat követel, annak kellemetlen maradnia, de azzal szembe nézni is kellemetlen, hogy Jézus miatt ment el, pedig úgy tűnt, Jézus miatt volt jelen. Ezért a sok kifogás. Meg kell történnie ennek. Fájdalmas, keserves, önvizsgálatra indít mindannyiunkat, de nem mi vagyunk az okai, hanem Jézus. Az, hogy a gazdag ifjú otthagyta Jézust megszomorodva, nem azért történt, mert a tanítványok nem voltak kedvesek, hanem Jézus magasra emelte a lécet. De nem is ment utána a mi Urunk.
János a levelében, mintha megkönnyebbülne, amikor erről a jelenségről ír. Nem, nem arról van szó, hogy jó elveszíteni embereket, s olyan egyszerű ezen túltenni magunkat, hiszen köztünk voltak, szeretjük őket, fontosak számunkra. Hanem azért, mert nem csupán Jézust elhagyó emberek ők, hanem Jézus ellenségei. János a sok antikrisztusról beszél. Nem a kívülről jövő támadások a legveszélyesebbek, hanem a bennünket belülről ismerő emberek támadásai. Azokkal szemben szinte tehetetlenek vagyunk. S akik közülünk indultak el, azok ismernek minket, sőt tudják ki az a Jézus is, ezért tudnak igazán hatékony ellenségekké válni Isten népének. Hosszú lenne azt taglalni, hogy mi minden származik abból, hogy hitehagyott keresztyén emberek hogyan szervezték ki azt, amit az egyház szeretetből és Krisztus követéséből élt, végzett, választották le róla, mindazt a belső lelki kényszert, s hoztak létre minderre hasonlító eszmét, s bolondítottak meg vele milliókat… Veszélyes, ha valaki nem Jézus megváltó szeretete miatt van jelen Isten népe közt. Ha ugródeszkának vagy kinőhető, eldobható eszköznek tartják az Istennel való kapcsolatot saját életcéljuk elérése érdekében. Hát nem antikrisztusi. Semmi sem rombolja jobban Isten népét, mint a képmutató jelenlét a gyülekezetekben.
Hála Istennek, nem csak ez a forgatókönyv működik. Sokan vannak, akik nem közülünk indulnak el, de közénk keverednek és megszeretik Jézust. Megszeretik népét, akiket minden nyomorúságukkal együtt el tudnak fogadni, s mint egy család, minden hibájával együtt nem tudnak nélkülük élni. Hálás vagyok ezekért az emberekért, s imádkozom azokért, akik már más úton járnak, hiszen Krisztus ellenségéből mindig lehet Krisztus szerető gyermeke. Egy utolsó mondattal, egy palesztin keresztyén közmondással zárom: “Akinek Jézus Krisztus a betegsége, az gyógyíthatatlan.” Aki Jézushoz tartozik, az hozzánk tartozik. Aki hozzánk tartozik, nem biztos, hogy Jézushoz tartozik, de hátha megfertőzzük és gyógyíthatatlan beteggé tesszük! Ámen.
Írta: Szanyi György lelkipásztor