Úti élménybeszámoló
Augusztus első hetében vettünk részt néhányan egy 5 napos zarándoklaton: a Camino Benedictus Tihany–Pannonhalma közösen kijelölt szakaszát teljesítettük.
Fontos tudni, hogy alapvetően a zarándoklat katolikus testvéreinknél van jelen – hiszen egy-egy ilyen út a számukra fontos, szent helyeken vezeti végig a zarándokot. Éppen ezért kerestem magam azt, hogy nekünk, reformátusoknak mégis hogyan kellene hozzáállnunk ehhez az úthoz.
Az első megtett kilométerek után jött is a felismerés, hogy ez egy valódi belső út is, amit végig kell járnom. A gyönyörű természet változatos útvonalain kellett végighaladnom, ráadásul pont a legnagyobb nyári melegben. Ez a felismerés volt ott bennem, végig az út során. Én voltam az, aki mindig figyelte az útvonalat, nehogy rossz irányba menjünk. Segítségünkre voltak ebben az úton elhelyezett Szent Jakab-kagyló jelzések, amelyek mindig a megfelelő irányba mutattak. Sokszor volt bennem az az érzés, hogy csak még egy kagylóig jussak el, aztán ennek mentén tovább.
Őszintén megvallom, hogy az első nap végén, ahogy elértük a napi célt, a zarándokszálláson elgondolkodtam azon, hogy talán nem fogom bírni végigcsinálni a következő négy napot, hiszen már az első szakasz is elképesztően embert próbáló volt. Imádkoztam, hogy Isten vezessen végig az úton, ahogy a jól ismert ifjúsági énekben is énekeljük: „Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni, taníts teljes hittel járni…”
Ezután a második napon nagy örömmel vettem tudomásul, hogy valamennyire megszoktam a nehéz túratáska súlyát, így könnyebben tudtam haladni. Ahogy elértünk az újabb célunkhoz, már bizakodó, sőt elszánt voltam, hogy én ezt igenis végig fogom csinálni. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mindig jött segítség, egy kis támogatás, amikor kellett.
Ezek közül szeretnék megemlíteni néhányat. Az első nap szerettük volna feltölteni kulacsainkat az útvonalon jelzett kutaknál, azonban a nagy szárazság miatt nem jött belőlük víz. Nem maradt sok vizünk, a környéken csak üres nyaralók voltak, nem láttunk senkit, akitől kérhettünk volna. Éppen elöntött egy kis aggodalom, amikor felnéztem a következő nyaralóra, aminek a teraszán éppen kint tartózkodtak a lakók. Ők nagyon kedvesen beengedtek minket, megengedték, hogy feltöltsük a kulacsainkat, sőt még jégkockákat is kaptunk tőlük.
Egy másik napon, egy falu szélén éppen egy olyan ház elé ültünk le pihenni, aminek a tulajdonosa akkor ment haza, és azonnal hozott nekünk hideg frissítőt!
Több ilyen történetet tapasztaltunk meg a napok során, és összességében ez rámutatott arra, mennyire fontos a kapcsolat a körülöttünk élőkkel. Nem ismertünk persze senkit, talán ezért is esett különösen jól, amikor más zarándokokkal találkoztunk és megosztottuk az élményeinket. Volt, hogy útközben szólítottak le minket a helyi lakosok, hogy bátorítsanak, vagy elmondják a tippjeiket, a legfontosabb információkat az adott helyszínről.
Rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam, amit egy életen át magammal viszek. Ez az út, akárcsak az életünk, tele volt nem várt helyzetekkel, időnként nagyon nehéz, megterhelő szakaszokkal. A nap végén viszont mindig felemelő érzés volt megérkezni. Nem az járt a fejemben, mennyire nehéz volt az út, hanem az, hogy sikerült.
Visszatekintve bátran mondhatom, hogy ezt az érzést, amit a zarándoklatom során megéltem, semmi más nem adhatja meg. Minden megtett lépés közelebb vitt a célhoz. Az volt bennem, hogy Isten ezen a zarándoklaton olyan dolgokat tartogat nekem, amiket egyszerűen nem szabad kihagyni – talán ezért nem tudtam megállni még a sokadik napon sem, ezért bírtam végigmenni az úton.
Na de mi lesz ezután? Ha Isten megsegít, jövőre ismét elindulunk, és folytatjuk zarándoklatunkat az útvonalon, mert ha van, ami ennyire felemel, ami ennyire segít ráhangolódni a mi Urunkra, azt kár lenne elengedni.
Ezúttal szeretnék bátorítani mindenkit: aki teheti, lépjen ki a komfortzónájából, menjen ki a természetbe, kérje Isten vezetését, keresse a válaszokat, és hagyja, hogy a megtett út átformálja. Velem ezt tette a zarándoklat, az Áldások útja.
Írta: Varga Imre