Ahogy közeledik a halottak napja, egyre többen indulunk el a temetők felé. Virágot viszünk, gyertyát gyújtunk, megállunk egy-egy sír mellett, és emlékezünk. Felidézzük azok arcát, hangját, mozdulatait, akik egykor életünk részei voltak, de ma már csak a szívünkben őrizzük őket.
Vannak emlékek, amelyeken mosolyogni tudunk, és vannak olyanok, amelyek még hosszú évek múltán is könnyeket csalnak a szemünkbe. Mert az idő múlása nem jelenti azt, hogy a szeretet is elmúlik. A hiány néha csendesen simul bele a mindennapokba, máskor pedig egy illat, egy régi fénykép, egy ismerős dallam újra felszínre hozza a fájdalmat.
Tavalyi évben veszítettük el a férjem édesapját, valamelyik nap találtam meg egy közös fotónkat, ahol ketten ping-pongozunk és ő nyer. Keze az égbe, öröm az arcán.
Nagyon nagy szomorúság töltött el, hogy már nincs közöttünk, de olyan jó visszaemlékezni ezekre a pillanatokra, hogy voltak közös élményeink.
A gyász mindannyiunk életében másképpen van jelen. Van, aki könnyek között hordozza, van, aki hallgatásba burkolózik, és van, aki mosolyogva végzi a mindennapi feladatait, miközben a szíve mélyén kimondatlan fájdalmat őriz.
De vajon mit mondhatunk annak, aki elveszítette a számára legkedvesebbet? Meg tudjuk-e szüntetni a hiányt néhány vigasztaló szóval? Visszaadhatjuk-e azt, aki már nincs velünk?
Nem! Vannak fájdalmak, amelyekre nincsenek tökéletes emberi szavak. Vannak pillanatok, amikor nem magyarázatra, hanem csendre, egy őszinte ölelésre, egy figyelmes jelenlétre van szükség. Arra, hogy valaki ne akarja elvenni a könnyeinket, hanem mellettünk maradjon akkor is, amikor sírunk.
A hit nem azt jelenti, hogy nem fáj a veszteség. A hit azt jelenti, hogy a fájdalmunkkal együtt is Isten kezébe kapaszkodhatunk.
Jézus maga is sírt, amikor meglátta Lázár gyászoló testvéreit. Nem fordult el a fájdalmuktól, nem szégyenítette meg a könnyeiket. Osztozott a gyászukban. Ez számunkra is vigasztaló üzenet: Isten előtt nem kell erősnek mutatnunk magunkat. Elé vihetjük a kérdéseinket, a könnyeinket, a kimondatlan hiányainkat is.
A református hitünk arra emlékeztet bennünket, hogy életünk és halálunk nem esik kívül Isten hatalmán és szeretetén. Jézus Krisztus feltámadása pedig azt hirdeti, hogy nem a halálé az utolsó szó. Ez a reménység nem teszi semmissé a búcsú fájdalmát, de kapaszkodót adhat azoknak, akik a veszteség terhét hordozzák.
És miközben mi emlékezünk azokra, akik már nincsenek közöttünk, talán észre kellene vennünk azokat is, akik még mellettünk élnek, de a szívükben már most is nehéz terheket hordoznak.
Lehet, hogy a szomszédunk veszített el valakit. Lehet, hogy egy gyülekezeti testvérünk magányos az ünnepek közeledtével. Lehet, hogy valaki régóta nem hallotta a kérdést: „Hogy vagy igazán?” Talán nem is tudjuk, mennyit jelentene neki egy telefonhívás, egy látogatás, egy meghallgató figyelem vagy egy csendes imádság.
A diakóniai szolgálatban újra és újra megtapasztalhatjuk, hogy a szeretet sokszor nem a nagy szavakban mutatkozik meg, hanem az apró, őszinte odafordulásban.
Talán ez lehet az emlékezés egyik legszebb üzenete is: amíg itt vagyunk egymásnak, addig van lehetőségünk szeretni, megbocsátani, bátorítani és vigasztalni.
A temetői gyertyák fénye egyszer majd kialszik, a virágok elhervadnak, de a Krisztusban kapott reménység nem csupán egyetlen napra szól. És a szeretet, amelyet életünk során egymásnak adunk, nyomot hagy mások szívében.
Ezen a halottak napján emlékezzünk hálával azokra, akiket szerettünk, kapaszkodjunk Isten vigasztalásába, és forduljunk szeretettel azok felé, akiknek most különösen nagy szükségük van ránk.
Hoffmanné Fedor Ibolya
