Éva sokszor kérte, írjak valamit a blogra, de ígéreteim unos-untalan semmibe vesztek. Meg tudnám mutatni, hogy számítógépemen hány és hány megkezdett vagy félbehagyott cikk foglalja a tárhelyet, melyek aktualitásukat vesztették, eljárt felettük az idő. A sok „majd” és unokatestvérük a „soha” -akik kéz a kézben járnak- áldozatává lettek. Így múltak el a blogok írások nélkül, haltak meg barátaim úgy, hogy tervezgettem, majd beszélünk, aztán soha nem lett belőle semmi. A koporsónál csak némán álltam, s nekem a gyász, neki a halál nem engedte szóra nyílni a szájat.
Nem halogatok, mondom sokszor magamban, de a kis csatákat gyakran elvesztem.
Kerítést építettünk. Meglehetősen megviselt. Pont a négy napos ünnepen, a kerítésépítés a sok halogatásnak hála már hónapok óta húzódott. És amikor az ember pihenésre és kikapcsolódásra vágyik, akkor rúgja rá az ajtót a tudat, hogy a kerítés még nincs kész. Sutba a pihenéssel, irány a munka, mert ha most se lesz kész, akkor soha. Így telt el három hét. Hétköznap a munka, hétvégéken a kerítésépítés sanyargatta testemet és lelkemet egyaránt. Hiányzott a pihenés és a hálaadás, a közösség. A templomba se jutottunk el, az ébresztő munkára hívott, a harang hangját meg se hallottuk.
Most, négy hónappal az előző három bekezdés megírása után, újra „kerítéses” gondolataim támadtak. Be kéne fejezni, mert még azóta is ott áll félbehagyottan.
Emlékszem rá mikor elkezdtük, azon a négy napos ünnepen, éppen Úrvacsora volt. Márpedig én elmegyek és Úrvacsorát veszek, emeltem magasba az ujjamat, de sem az általunk épített, sem a magam kerítéseit nem tudtam átlépni. Nagyjából arra volt jó az ujjemelés, hogy megmondjam, merről fúj a szél. Beszélek Tiszivel, és házhoz rendelem a szent jegyeket – fogant meg a terv a fejemben – ,de természetesen fel se vettem a telefont. Látható, hogy nem aprózom el a halogatást, mert eszembe villant, hogy ez pont egy éve lehetett húsvétkor.
Azért hétfőre eljutottunk a templomba is. A meglepetés, a terített asztal ott várt, rajta kenyér és bor. Az Úrvacsora nem akkor volt mikor én hittem, hanem mikor Isten akarta, és megvárt vele, tudta, hogy szükségem van rá.
Írta: Vígh Ferenc